48. rész Csak egy este

Az elmúlt két hétben sikerült befejeznünk az összes dalt, közben egyszer voltam Amerikában, hogy elhozzak pár dolgot még magammal, elintézzem az iskolát, és hogy elhozzam Ryan-től azt a kis cuccom, ami Nála volt. Mondjuk erre nem került sor, mert Ryan inkább elküldte az egyik közös ismerősünkkel egy dobozban a holmim. Úgy látszik, nem akart velem találkozni. Ezt egy kicsit se bántam. Bár ez így elég személytelen volt.

Szóval sikerült elintéznem mindent, berendezkedtem a régi házunkban, Zayn, ha tehette mindig ott volt velem.

És ma este jöhetett a jól megérdemelt ünneplés, amihez mindenki ragaszkodott, bár én szívesen kihagytam volna, de le lettem szavazva. Azt mondták, elmegyünk egy bárba, kicsit kikapcsolódni. Semmi kedvem nem volt egy zsúfolt, füstös helyen tölteni az egész estét.

- Nicole, kész vagy már? – kiabált be Zayn.

- Egy perc – kiabáltam vissza a fürdőből.

- Már rég ott kéne lennünk – mérgelődött.

- Még mindig nincs kész? – hallottam Dave hangját is, aki úgy látszik időközben megérkezett.

- Áá, mikor volt kész időben? Szerintem órák kérdése és indulhatunk – felelte Zayn.

- Oké, mehetünk – léptem ki a fürdőből.

- Végre – állt fel Zayn az ágyamról – Gyönyörű vagy – nézett végig rajtam.

- Köszönöm – mosolyodtam el.

- Jó, tényleg az vagy, de mehetnénk? – sürgetett Dave.

- De türelmetlen ma valaki – morogtam, miközben elindultunk.

Még sosem jártam ebben a bárban, de egész hangulatos volt. Hamar megtaláltuk az asztalunkat. Harry, Louis, Liam és Niall már ott ültek.

- Na, végre. Eltévedtetek? – nézett ránk Louis.

- Nicole miatt van. Készülődött – felelte Zayn miközben leültünk.

- Nem is Ő lenne, ha időben elkészülne – nevetett Niall.

- Ez nem vicces – néztem rá szúrós szemmel.

- De igen – veregetett hátba Dave nevetve.

Én közben körbenéztem. A bár végében volt egy kis színpad, amin már ott állt egy mikrofon.

- Ki lép ma fel? – néztem a többiekre.

- Aki akar – vonta meg a vállát Harry.

- Ezt hogy érted? – értetlenkedtem.

- Karaoke est – adta meg a választ Liam.

- Tényleg? – néztem újra körbe.

- Szeretnél jelentkezni? Még lehet – nézett rám Niall.

- Inkább nem. Talán majd legközelebb.

- Miért? Jó móka lesz – nézett rám Dave.

- Te énekelsz? – néztem rá döbbenten.

- Aha – vigyorgott.

- Még sosem hallottalak énekelni – ráncoltam a szemöldököm töprengve, hogy vajon tényleg nem hallottam-e még énekelni.

- Majd ma fogsz – vigyorgott továbbra is.

Az este elkezdődött. Volt ott minden. Lassúbb számoktól elkezdve egészen a kemény rocki-ig, amitől szétment a fejem. Voltak nagyon rosszak, még rosszabbak, de voltak nagyon tehetségesek is. És volt olyan, aki látszólag nagyon biztos volt magában, de rémes hangja volt, voltak bizonytalanok, akik félve kezdték, de a végére belejöttek. A közönség pedig nagyon lelkes volt.

Aztán következett Dave. Egy Sting számot énekelt. Vagyis próbált. Nem igazán használnám rá az éneklés szót. De az akarat megvolt benne. Ezt azért lehetett díjazni. A közönség hangosan biztatta. Mikor lejött, egyszerűen nem tudtuk abbahagyni a nevetést.

- Na, milyen volt? – ért oda hozzánk vigyorogva és kipirosodva.

- Muszáj mondani valamit? – néztem rá mosolyogva.

- Na, most komolyan. Nagyon rossz volt?

- Nem, dehogy – mondták egyszerre a fiúk.

- Azt hiszem, rosszat fogok álmodni – meredtem magam elé.

- Ne már, tényleg ilyen rémes volt? – ült le mellém Dave.

- Nem annyira. De ígérj meg nekem valamit.

- Igen?

- Többet nem fogsz énekelni.

- Hé, én menedzselem az énekeseket, sosem mondtam, hogy az akarok lenni. Elég, ha kiszúrom, ha valaki tehetséges. Mindegy, majd legközelebb jobb lesz – bizonygatta magának.

- Legközelebb? – döbbentem le – Ugye, most csak viccelsz? – pislogtam rá nagyokat.

- Nem, gyakorolni fogok – bólintott határozottan.

- Csak tisztes távolságba tőlem – mondtam, mire a többiek felnevettek.

Aztán valaki a nevemet mondta, mire kérdőn néztem körbe, hogy ki lehetett az.

- Te jössz – vigyorgott rám Niall.

- Mi?! Én nem is jelentkeztem – ráztam a fejem.

- Na, menj – biztattak mindannyian.

- Én biztos nem – makacsoltam meg magam.

- Olyan rég énekeltél. Lássuk, tudsz-e még – vigyorgott tovább Niall.

- Ki volt? Ezt még megbánjátok – mondtam, miközben felálltam, mert a műsorvezető már jó párszor bemondta a nevem.

Felmentem a színpadra és kérdőn fordultam a műsorvezető felé.

- Melyik dal?

- Még nincs megadva.

Közelebb hajoltam hozzá és suttogva megkérdeztem, hogy megvan-e az egyik szám, mire bólintott és otthagyott egyedül a színpadon.

http://www.youtube.com/watch?v=6b5dgaA2L1U (hallgassátok, most az egyik kedvencem :D)

A szám elindult, én pedig lehunytam a szemem. Olyan régen énekeltem már ennyi ember előtt. Szinte olyan zavarban voltam, mintha az első fellépésem előtt állnék. Pedig már mennyi volt. De ez most teljesen más volt. Ennyi idő után, újra a színpadon állni…szokatlan volt, de ugyanakkor jó is.

Elkezdtem énekelni, de a szemem még mindig csukva volt. Jobb volt, így, hogy nem láttam semmit, így ki tudtam mindent zárni és csak a zenére és a szövegre koncentrálni. Amikor elértem a refrénben a „You’re one in a Million” részhez, kinyitottam a szemem és ránéztem Zayn-re. Remélem tudta, hogy ez a szám, csak és kizárólag Neki szólt.

A szám végeztével aztán, mintha visszatértem volna a valóságba, a jelenlévők tapsa csak úgy dübörgött a fülemben, én pedig mosolyogva mentem le a színpadról.

- Hé, ez jó volt, tényleg tudsz még énekelni – nevetett Niall.

- Kösz – mosolyogtam rá, aztán leültem Zayn mellé, aki csak átkarolta a derekam és közelebb húzódott hozzám.

- Ezt akár én is énekelhettem volna – suttogta a fülembe, aztán adott egy puszit az arcomra.

Bár tényleg nem akartam ezt az estét, de utólag, beismertem, nagyon is jól szórakoztam. És hihetetlen öröm lett rajtam úrrá, hogy újra ott lehettem a színpadon, még ha csak egy kis bárban is, ahová úgy érzem, mindig is tartoztam…