41. rész Ki vagy te???

Másnap úgy keltem fel, hogy megfogadtam magamnak, semmi nem számít. Elvégzem a munkám, amiért ide jöttem és ennyi. Ez az elhatározás egészen addig kitartott, míg meg nem láttam Zayn-t. És az, hogy mostantól egy ideig egész nap össze leszünk zárva, egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetem. Nem, Zayn nem csinált semmit, még csak hozzám se szólt, de már a puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy teljesen összezavarjon.

Ryan-t is felhívtam még reggel, csak azért keresett, hogy elmondja, a héten mégsem jön, majd csak a jövő héten, mondtam valami olyasmit, hogy elfoglalt voltam, ezért nem vettem fel a telefont. Talán bevette, talán nem. Már ez sem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy minél hamarabb el tudjak innen menni, mert az újra és újra feltörő érzésekkel Zayn iránt, nem tudtam mit kezdeni.

A napok csigalassúsággal teltek. Minden reggel azért fohászkodtam, hogy hamar este legyen. A nap azon részét szerettem legjobban, mikor a végig dolgozott, fárasztó nap után, bemehettem a szobámba és magamra zárhattam az ajtót. Ha nem volt muszáj, nem töltöttem több időt a fiúkkal, mint amennyi szükséges. Ilyenkor tudtam elgondolkozni és a fejemet a falba verni… Azzal, hogy Zayn nem szólt hozzám, ha csak nem volt muszáj…néha, mikor írtuk a dalokat, akkor beszélt hozzám, de amúgy rám se nézett, egyszerre nyugtatott meg és idegesített. Megnyugtatott, mert én sem akartam beszélni Vele, azt hiszem így jobb, mert biztos, hogy az elmúlt évek minden feszültsége kijött volna rajtam és olyanokat vágtam volna hozzá, amit később biztos, hogy megbánok. És idegesített, mert úgy tűnt, hogy haragszik rám. De miért is?! Jó, persze, én hagytam el, de kész lettem volna maradni és Ő csalt meg… Akkor most mi is van? Folyamatosan ezen járt az agyam. Azt hiszem, többet is gondolkodtam rajta, mint amennyit szabadott, kellett volna.

Egyik este épp vacsoráztunk, nem akartam velük enni, általában a szobámban ettem, de Dave ragaszkodott hozzá, hogy én is velük egyek. Aztán Niall hirtelen felém fordult.

- Mit is lehet tudni erről a Ryan-ről vagy kiről?

- Mit szeretnél tudni? – erőltettem magamra egy mosolyt.

- Hány éves?

- 31.

- Mennyi?! – hitetlenkedett Louis.

- 31 – ismételtem újra.

- Nem öreg hozzád egy kicsit? – nézett rám Harry.

- Öhm, már bocs, Harry, de nem hinném, hogy Te vagy a megfelelő személy arra, hogy ezt mond. Hány éves is volt a legutolsó „barátnőd”? – néztem rá egy gúnyos mosollyal.

- Ha, ez jó volt – röhögött fel Louis.

- Egyébként Ryan nagyon kedves, figyelmes, imádja a munkáját, sokat is dolgozik, de amennyi szabadideje van, azt általában együtt töltjük, emellett néha órákat tart egyetemeken, jótékonysági esteken vesz részt és

- Aha, akkor egy szent – szólt közbe Zayn, aki csak most szállt be a beszélgetésbe.

- Tessék? – kaptam felé a fejem hitetlenkedve.

- Semmi, nem fontos– legyintett.

- De igen. Mit mondtál?

- Csak mielőtt még tovább istenítenéd, közlöm, hogy felfogtuk – nézett rám.

- Mi bajod van? Nem is ismered.

- Amit egyáltalán nem sajnálok.

Már épp nyitottam a számat, amikor Liam közbe szólt.

- Szóval.  Jövő nyáron esküvő. Sokan lesztek? – mosolygott és próbálta elterelni a figyelmünket.

- Nem. Csak a család és néhány barát. Nem akarunk nagy felhajtást.

- És hol tartjátok?

- Még nem tudjuk pontosan. Vagy a szülei birtokán vagy esetleg veszünk addig valahol egy házat és ott. Még van időnk eldönteni.

- Vagy kibérel egy kastélyt – szólt bele ismét Zayn.

- Tessék? –néztem rá ismét és egyre idegesebb lettem.

- Semmi – legyintett.

- Na, jó. Nekem ebből elég volt – álltam fel az asztaltól, bementem a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót.

Fel-alá járkáltam pár percig, próbáltam mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjak, aztán nyílt az ajtó. Mindenkire számítottam, csak rá nem.

- Na, mi az? Ideges lettél? – mosolygott rám Zayn.

- Mi bajod van?

- Nekem?! Semmi.

- Igen. Pont úgy viselkedsz. Napok óta nem szólsz hozzám, most meg ez a beszólogatás. Mi bajod van? – kérdeztem ismét.

- Hogy nekem mi bajom van? Neked mi bajod van.

- Nekem?! – néztem rá döbbenten.

- Igen. Úgy beszélsz róla, mintha Ő lenne a világ legeslegjobb embere...ügyvéd, tanít, jótékonykodik… - mondta lesajnálóan.

- Talán így is van. De egy biztos. Ő sosem csalna meg – mondtam a szemébe nézve.

- Miről beszélsz?

- Tudod nagyon jól, miről beszélek.

- Te mentél el úgy, hogy esélyt sem adtál arra, hogy megbeszéljük a dolgokat. Egyszerűen közölted, hogy elmész. Mert féltél szembenézni a valósággal – kiabált rám.

- Mégis mit vártál?! 17 voltam. Még gyerek – kiabáltam vissza.

-Óóóó…persze – nevetett fel gúnyosan – Ahhoz viszont elég felnőtt voltál, hogy eldöntsd egyedül, mi legyen velünk.

- Nem értesz semmit – ráztam a fejem.

- Megérteném, ha elmondanád. Négy éve egyszerűen eltűntél, nem engedted, hogy segítsek. Megértettem volna, ha időre van szükséged, hogy összeszedd magad. De nem. Te egyszerűen fogtad magad és anélkül, hogy megbeszéltünk volna bármit is, elmentél.

- Mert akkor azt láttam jónak.

- Persze. És abba belegondoltál, én hogy éreztem magam?

- Úgy láttam, jól elvoltál – mondtam, arra a bizonyos reggelre célozva.

- Nem, nem voltam jól. Amúgy meg, minek jöttél oda másnap? Padlóra küldtél, aztán meg visszajöttél, hogy elmond, tényleg végleg elmész, csak hogy még egyszer belém rúgj?!

Hitetlenül elmosolyodtam.

- Nem, azért mentem, hogy elmondjam, nem megyek sehova. De nem számított. Úgy láttam, hamar túltetted magad rajta.

- Azért jöttél? – nézett rám döbbenten.

- Már nem mindegy?

- Nekem nem – rázta a fejét – Egyébként semmi nem történt akkor éjjel.

- Persze, higgyem is el? Ne nézz hülyének.

- Nicole, hívtalak, nem is egyszer, hogy meg tudjam magyarázni. Az egy félreértés volt.

- Nem érdekel. Akkor sem érdekelt a magyarázatod és most sem érdekel. Tovább léptem. Tedd ezt Te is.

- Szereted? – kérdezte hirtelen.

- Ez meg milyen kérdés? – értetlenkedtem.

- Válaszolj.

- Persze, hogy szeretem. Hiszen hozzá fogok menni.

- Jó – vett egy mély levegőt – akkor kérdezem másképp. Érzel még irántam valamit? – lépett felém egyet.

Nem feleltem, csak néztem ki az ablakon. Igent se akartam mondani, de ha nemet mondok, az viszont nem lett volna igaz.

- Négy éve…mióta elmentél, sosem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Rád… Nem tudom elhinni, hogy már nem érzel semmit – jött egyre közelebb, én pedig elkezdtem hátrálni, míg neki nem ütköztem az ajtónak – Mond azt, hogy nem és megígérem, hogy nem látsz többet. De muszáj tudnom.

- Zayn…én férjhez megyek – mondtam ki halkan.

- Nem ezt kérdeztem – mondta és még közelebb jött.

A szívem vadul kalapált, egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt. Szerettem volna valamit mondani, de nem tudtam. Aztán ránéztem. Bár ne tettem volna. Teljesen elvesztem a szemeiben…a gyönyörű barna szemeiben, amit mindig is imádtam. Aztán lassan közelebb hajolt és megcsókolt. Egy pillanatra teljesen ledermedtem, de aztán ösztönösen csókoltam vissza. Csak egy rövid pillanat volt, de észbe kaptam és eltoltam magamtól.

- Ezt ne – nyögtem ki.

- Te…Te visszacsókoltál? – nézett rám hitetlenkedve.

- Nem – vágtam rá.

- De

- Mondom, nem –szóltam közbe kicsit hangosabban – Most menj ki – nyitottam ki az ajtót.

- Nicole

- Menj ki- ismételtem erőteljesen.

Kiment, én pedig remegve mentem oda az éjjeliszekrényhez és húztam ki a fiókot. Kivettem a gyógyszert, próbáltam kibontani a fiolát, de nem ment. A szívem vadul kalapált, egyre nehezebben vettem a levegőt és a kezem folyamatosan remegett. Végül sikerült kibontani, de szinte az egész tartalma a földre zuhant. Aztán kivágódott az ajtó, mire oda néztem, Dave volt az.

- Várj, majd én – sietett oda hozzám és kivette a kezemből az üveget. Kezembe nyomott egy szemet, aztán a többiből is.

- Jól vagy? – nézett rám aggodalmasan.

- Mindjárt jobban leszek – tettem a kezem a mellkasomra, mintha úgy csillapítani tudnám szívem vad dobogását.

- Te sápadt vagy és remegsz, hívok orvost.

- Ne! – kiáltottam – Mindjárt jobban leszek.

- Nicole, ez nem játék, egyre rosszabbul vagy.

- Jól vagyok – feküdtem le az ágyba.

- Mi történt? – ült le mellém.

- Semmi – füllentettem.

- Hallottuk, hogy veszekedtetek.

- Nem fontos.

- Tényleg? Zany kint dühöng, Te pedig így nézel ki – mutatott végig rajtam.

- Nem fontos – ismételtem.

- Tudod…régen mindent elmondtál nekem.

- Régen minden más volt.

- Az biztos. Főleg Te. Egyszerűen nem ismerek rád. Elmondtad Neki?

- Nem. És nem is fogom – néztem rá jelentőségteljesen – És Te sem.

- Ryan tudja már?

- Nem – ráztam meg a fejem.

- Mégis mire vársz? – csattant fel – Arra, hogy minden rendben lesz? Napról napra rosszabbul vagy.

- Ez nem hiszem, hogy Rád tartozik.

- Szerintem pedig rám is tartozik. Hazudsz Ryan-nek, hazudsz Zayn-nek, hazudsz nekem….és magadnak is. Ha akkor nem találom meg a papírokat, nekem se mondod el?!

- Ebbe ne menjünk most bele.

- Rendben. Nem mondok semmit. Hiszen ki vagyok én?! Csak az, aki egész eddig a gondodat viselte, aki melletted állt.

- Senki nem kényszerített, hogy maradj – szaladt ki belőlem.

- Tudod – rázta meg a fejét egy keserű mosollyal, miközben felállt – Egyszerűen már nem tudom, hogy ki vagy – nézett rám, aztán kiment.

- Az a baj, hogy már én se – suttogtam és éreztem, hogy elerednek a könnyeim. És nem volt senkim, akit felhívhattam volna…akinek kiadhattam volna a gondjaimat….már mindenkit elűztem magam mellől...