A reptérre kiérve, még volt majdnem egy
óránk a beszállásra. Unottan ücsörögtem a terminálban és néztem a
körülöttünk lévő embertömeget. Valamennyien családdal, barátokkal voltak
és szemmel láthatólag örültek az utazásnak, csak én ültem ott úgy,
mintha akasztani vinnének. Ryan még mindig beszélt, de nem is igazán
figyeltem rá, csak néha bólogattam.
- Nicole, figyelsz Te rám?
- Oh, persze, elnézést. Csak elgondolkoztam.
- Igen, azt látom. Épp arról beszéltem,
hogy mikor menjünk el megnézni a házat. Jobb lenne, minél hamarabb, mert
félek, hogy valaki megveszi előlünk.
- Persze, nekem mindegy.
- Mi baj van? Nagyon szótlan vagy.
- Semmi. Csak fáradt vagyok – feleltem és ez részben igaz is volt.
- Helyesen döntöttél. Neked Amerikában a helyed – fogta meg a kezem.
- Hát persze – húztam ki a kezem az övéből és elfordultam.
Aztán végre megkezdhettük a beszállást.
Természetesen az első osztály utasait szólították először. Kényelmesen
elhelyezkedtem az ülésen, hátrahajtottam a fejem, becsuktam a szemem és
próbáltam semmire nem gondolni. Ryan még most is beszélt….vajon sosem
fogja abba hagyni?! Kezdett idegesíteni. Fáradt és álmos voltam és egy
kicsit sem érdekelt, hogyan végződött a tárgyalás Manchesterben.
- Hozhatok Önöknek valamit? – hallottam
egy hangot, mire kinyitottam a szemem és felnéztem. Az egyik
légiutas-kísérő mosolygott ránk kedvesen. Szívem szerint mondtam volna,
hogy vattát, amivel betömhetem Ryan száját egy időre, de végül nem
tettem.
- Én nem kérek semmit, köszönöm – feleltem.
- Én sem – hajolt előre Ryan.
Amint elment a lány, Ryan folytatta a
beszámolóját. Most komolyan. Sosem fogja befogni?! Csak fogd be, csak
fogd be – ismételtem magamban.
- Csak fogd be – csúszott ki a számon hangosan is.
- Tessék? – nézett rám döbbenten.
- Jaj, ne haragudj, csak nagyon elgondolkoztam – füllentettem.
- Igen, azt látom - nézett végig rajtam.
Aztán eszembe jutott, hogy vajon mit is
keresek én itt. Az elmúlt pár hét volt az utóbbi időben a legjobb, ami
velem történt. És képes vagyok itt hagyni. Nem csak Londont, hanem
Zayn-t is. Tényleg Ryan mellett akarom leélni az életem?! Hiszen a
gyógyszerek hatnak, semmi okom feltételezni azt, hogy a közeljövőben
bármi is történne velem. Akkor miért megyek el?! Ennek semmi értelme.
- Mennem kell – meredtem magam elé.
- A mosdóba? Persze, menj csak – intett Ryan, mire felálltam és a fejem feletti csomagtartóból elkezdtem kiszedni a bőröndöm.
- Mit csinálsz? – rázta meg a fejét Ryan.
- Leszállok – indultam el.
- Nicole, ezt nem teheted.
- Elnézést kisasszony, valami gond van? – állt elém egy légiutas-kísérő.
- Semmi, csak szeretnék leszállni.
- Attól tartok, ez nem lehetséges. Még 15 perc az indulásig. Kérem, foglaljon helyet.
- Na, ne szórakozzon velem. Én most leszállok és kész – indultam el mellette.
Nehezen, de sikerült leszállnom, már a váróban voltam, amikor valaki utánam szólt.
- Nicole, Neked elment az eszed? – mire megfordultam. Ryan jött utánam a bőröndjét húzva maga után.
- Épp ellenkezőleg. Most jött meg.
- Miért szálltál le?
- Mert én most nem megyek el Veled.
- Rendben. Ha ezt akarod – mondta idegesen – Akkor mikor jössz?
- Nem tudom – ráztam a fejem – Az sem biztos, hogy visszamegyek.
- Ez is miatta van, ugye? Mesélt Róla Dave.
- Nem. Ez nem csak miatta van. Hanem miattam is.
- Ezt kifejtenéd?
- Az elmúlt pár hétben, boldogabb voltam, mint ez elmúlt pár évben valamikor is.
- És képes lennél miatta feladni mindent?
- Mi mindent? Ryan, a tanuláson és azon
kívül, hogy gyakornok vagyok, nem csinálok semmit. Nincs mit feladnom.
Az egyetemet bármikor befejezhetem.
- És mi? – mutatott kettőnkre.
- Ugyan már. Ezt Te sem mondhatod
komolyan, hogy boldog vagy ebben a kapcsolatban. Sosem járunk sehova,
mert Te állandóan dolgozol. Nekem nem erre van szükségem.
- Te is be akarsz állni abba a sorba, akik körbe rajongják?
- Erről szó sincs – ráztam a fejem.
- És mit fogsz csinálni? Dalokat fogsz írni? – húzta egy gúnyos mosolyra a száját.
- Nem tudom. Lehet. Fogalmam sincs, mit hoz az élet, de állok elébe. Egyet tudok, hogy nem fogok Veled menni sehova.
- Nicole, nem mondhatod komolyan, hogy ott hagynád ezt az életet, azért hogy dalokat írj, meg hogy ugrálgass egy színpadon.
- Tudod, ez most rosszul esett – ráztam a
fejem – Régen ez jelentett nekem mindent, és boldog voltam. Te pedig el
akarsz Tőlem venni egy olyan dolgot, ami boldoggá tesz.
- Igen, mert nem erre kéne koncentrálnod, hanem komoly dolgokra. Mint például a tanulás.
- Azt hiszed, hogy ez olyan egyszerű
dolog?! Tudod, világ életemben úgy éltem, hogy megfeleljek másoknak. Nem
fogok csak azért feladni dolgokat, hogy megfeleljek Neked is. Zayn
mellett legalább önmagam lehetek.
- Szóval ez is Róla szól. Elvette az eszed. Mikor eljöttél, még nem így gondolkoztál.
- Azóta sok minden változott.
- Nem hiszem el, hogy mindent eldobnál miatta – rázta a fejét hitetlenül.
- Nem. Nem dobok el semmit. Eddig dobtam
el mindent. Megpróbáltam egy másik életet élni, nem jött össze. Nem
vagyok boldog. És most azon igyekszek, hogy az utolsó dolgot ne dobjam
el magamtól.
- Őt?
- Igen – bólintottam – Sajnálom Ryan,
biztos vagyok benne, hogy valaki nagyon boldog lesz melletted, de az nem
én vagyok – fordultam meg, aztán eszembe jutott valami és
visszafordultam hozzá.
- Ezt add egy olyan nőnek, aki megérdemli – húztam le a gyűrűt – én
nem vagyok az. Viszlát, Ryan. – elképedve meredt rám, én pedig kisiettem
a terminálból.
A reptér előtt fogtam egy taxit, bemondtam a szálloda címét és idegesen doboltam a térdemen, míg a taxi csak araszolt.
- Mondja, nem tudna egy kicsit igyekezni? Sietek – hajoltam előre.
- Elég nagy a forgalom ma este, nyugodjon meg, hamarosan ott leszünk – fordult felém hátra.
Remek – gondoltam magamban és hátradőltem az ülésen.
Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire
odaértünk a szállodához. Gyorsan kifizettem a taxit és berohantam a
szállodába. Még a lift is csak vánszorgott, aztán végül megállt az
emeletünkön. Szinte berontottam a lakosztályba. Mindenki felém fordult.
Vagyis majdnem. Egy valaki hiányzott.
- Nicole, minden rendben? – sietett hozzám Dave.
- Persze, majd később elmondom – legyintettem – Hol van Zayn? – néztem körbe.
- Elment – mondták szinte egyszerre.
- Hová?
- Nem mondta, csak annyit, hogy most egy kicsit egyedül akar lenni – felelte Louis.
- Megkeresem – fordultam meg.
- És mégis hol? – kérdezte Harry – London nagy város, bárhol lehet.
- Nem baj. Nem tudok itt ülni és várni – fordultam az ajtó felé.
- Nicole – szólt utánam Dave.
- Igen? – fordultam vissza.
- Örülök, hogy itt vagy – mosolygott rám. Tudtam, mire gondol, úgyhogy csak visszamosolyogtam rá, majd elindultam.
A szállodából kirohanva körbe néztem. Most hol keressem? Merre induljak? Teljesen kétségbe voltam esve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése