43. rész Mi lett volna, ha...

Teltek a napok és amikor éppen nem a fiúkkal dalszöveget írtunk, akkor megpróbáltam minél több időt Dave-vel tölteni. Beszélgettünk, sokat. Szinte mindent meg tudtunk beszélni, ami az elmúlt években történt. Őszinték voltunk, Ő is elmondta mit érez, én is, így könnyebben meg tudtuk érteni a másikat. Próbált rábeszélni, hogy újra kezdjek el énekelni, de nem is tudom…ennyi idő után fura lenne újra a színpadon állni, még ha nagyon hiányzik is. Elmondta, hogy mennyire aggódik miattam és hogy mennyire tehetetlennek érezte sokszor magát, mert nem tudta, hogyan is tudna segíteni és fájt látnia, hogy ennyire magam alatt vagyok. Elmondtam, hogy Zayn megcsókolt, de azt is hozzá tettem, hogy ez nem változtat semmin, jövőre hozzá megyek Ryan-hez. Csak annyit mondott, hogy kicsit gondolkozzak el. Tegyem rendbe magamban a dolgokat és gondoljam át, hogy ez jó-e így nekem, mert Ő nem akar mást, csak azt, hogy boldog legyek.

Csütörtökön csak később tudtunk bemenni a kivett stúdióba, fogalmam sincs miért, de nem is érdekelt, így arra akartam használni ezt a kis időt, hogy elmegyek és egy kicsit rendbe teszem Apa sírját. Később keltem, mint szoktam, addigra már csak Dave volt a lakosztályban. El akart kísérni, de én jobban szerettem volna egyedül menni. Nehezen, de belement. Fogtam egy taxit, a temetőnél kitett, vettem pár virágot, aztán elindultam a sírok között. Ahogy közeledtem, láttam, hogy valaki van ott, de gondoltam egy másik sírnál. Amikor már jól láttam a sírt, rájöttem, hogy az Apám sírjánál van valaki. Egyből felismertem és a szívem nagyot dobbant. Lassan sétáltam oda.

- Te mit csinálsz itt?

Nem vette észre, hogy jövök, csak a hangomra rezzent meg és fordult felém.

- Gondoltam, örülnél, ha valaki rendben tartaná – felelte a vállát vonogatva Zayn.

Egy pillanatig csak néztem rá, nem tudtam, mit is mondhatnék. Örömet és hálát éreztem.

- Ez nagyon rendes Tőled – mondtam halkan, aztán segítettem Neki. Csendben helyeztük el a virágokat és tettünk rendet a sír körül, majd mikor végeztünk, egymás mellett állva néztük a sírt.

- Köszönöm – suttogtam halkan, mire csak némán bólintott egyet.

- Nagyon hiányzik, ugye? – nézett felém.

- Rettentően – feleltem halkan.

Felém lépett, magához húzott és szorosan átölelt.

- Sajnálom a múltkorit – mondta a fülembe súgva, amitől egy kicsit összerezzentem. Olyan jó volt újra ilyen közelségben tudni, még ha csak egy pillanatra is.

- Én is. Mindegy. Felejtsük el, jó? – léptem egyet hátra.

Pár pillanatig a szemembe nézett, majd közelebb hajolt és adott egy puszit a homlokomra.

- Bárcsak eltudnám – mondta, és azt hiszem, tudom, mire gondolt. A csókra.  Nekem se ment ki a fejemből.

- Menjünk – léptem el tőle, de aztán a vállamat átkarolva húzott magához és így sétáltunk ki a temetőből.

Késő délután mindenki átment a szemközti épületbe enni, csak én nem. Nem voltam éhes. Egy ideig írtam tovább a dalt, de aztán elvonta a figyelmemet a sarokban álló zongora. Olyan régen játszottam már. Tudtam, hogy még egy ideig nem jönnek vissza és most senki nem hallhat, úgyhogy oda ültem elé. Lassan felnyitottam, végig húztam az ujjam a billentyűzeten. Annyira szépen szólt….muszáj volt valamit játszanom rajta. Az egyetlen dalt kezdtem el játszani, amit már régóta, nap mint nap meghallgatok.

http://www.youtube.com/watch?v=_vId_4r925o (hallgassátok)

Ahogy elkezdtem játszani, elkezdtem énekelni is. Kicsit nehezen indult, megköszörültem a torkom, aztán majdnem úgy hangzott, mint régen…azért ez a pár év kihagyás meglátszik. Miközben énekeltem, elgondolkoztam. Mi lett volna,ha sosem megyek el? Ha sosem fordítok hátat az addigi életemnek? Ha sosem engedem el Zayn-t ? Vagy ha Zayn utánam jön? Vajon még mindig együtt lennénk? De azt hiszem, ezt már sosem tudjuk meg… Bárcsak vissza tudnám forgatni az időt… Azt hiszem, ez a dal most pontosan leírja az érzéseimet és kételyeimet. Ez a sok, mi lett volna, ha… Az egész életemet átszövik. De hát ilyen az élet…mindig van választásunk…csak rajtunk múlik, hogy döntünk, de vigyázni kell vele…mert sajnos, ha egy úton elindultunk, már nem fordulhatunk vissza. És ezzel egy lavinát indíthatunk el. Én is elindultam egy úton…most már tudom, hogy a legrosszabb döntést hoztam, de akkor azt hittem ez a jó döntés, de tévedtem. Ha most visszamehetnék az időben, mindent máshogy csinálnék. Nem mennék el, hanem itt maradnék, hogy szembe nézzek ezzel az egésszel, hiszen mindegy meddig futunk, egyszer utolér, letaglóz és muszáj szembe néznünk vele. Csak rajtunk múlik, hogy ezt hogy csináljuk. Én túl sokáig menekültem és ezzel nem csak a saját életemet tettem szinte tönkre, hanem a körülöttem lévőkét is, akiken egyszerűen nem láttam, hogy mennyire szenvednek miattam. Befejeztem a számot, lecsuktam a zongora tetejét, csak néztem magam elé, aztán valaki megszólalt.

- Ez szép volt – mire megfordultam és Niall mosolygott rám – De azt hittem, nem énekelsz.

- Öhm…nem is… vagyis…néha…csak kipróbáltam a zongorát – hebegtem össze-vissza – Ti hogyhogy már visszajöttetek?

- Csak néhány szendvicset hoztunk – nyújtott egyet felém Dave.

- Kösz – vettem el tőle és észrevettem, hogy Zayn még mindig az ajtóban áll és engem néz. Felé néztem, aztán észre vette magát és gyorsan leült. Evés közben beszélgettünk, aztán éreztem, hogy rezeg a telefonom a zsebemben. Kivettem, egy SMS. Méghozzá Zayn-től. Csak ennyi volt benne: „Mi lett volna, ha sosem mész el?” Gyorsan visszaírtam: „Ezt már sosem tudjuk meg…”

Aztán többet nem írt és visszatértünk az dalszövegekhez.

Későn értünk haza, annyi energiám volt még, hogy gyorsan letusoltam, bebújtam az ágyba és szinte azonnal el is aludtam.

Reggel, mikor összekészültem, kimentem a konyhába, hogy egyek valamit, de aztán ahogy beléptem, mindenki gondterhelt arccal meredt rám.

- Valami baj van?

- Olyasmi – dobta elém az újságot Harry.

Gyorsan ránéztem a címlapra, amin Zayn-nel voltunk. Tegnap készült, a temetőben. Nagyszerű.

- Már úgyis rég szerepeltem újságban – dobtam vissza az asztalra.

- Ennyi? – nézett rám Dave nagy szemekkel.

- Most erre mit mondjak?! Láttak minket együtt, gondolom szép kis sztorit hoztak össze. Ezen nem fogok meglepődni.

- Arra nem gondolsz, hogy mit fog szólni hozzá Ryan? – kérdezte Dave.

- Nem hinném, hogy ez Amerikában is meg fog jelenni. Már évek óta nem cikkeznek rólam.

- Pont ezért érdekes.

- Mindegy, majd én elintézem, nyugi – állt fel Zayn és kiment.

Egész nap a stúdióban voltunk, Zayn mondjuk folyamatosan telefonált, az enyém is néha megcsörrent, de kikapcsoltam. Dave pedig délután magunkra hagyott, azzal, hogy majd a szállodában találkozunk.

Épp mentünk be a bejáraton, amikor Dave sietett elénk.

- Nicole, Ryan itt van – hadarta.

- Tessék?! – kerekedett el a szemem -  Azt mondta, hogy majd csak a hétvégén jön.

- Hamarabb kellett jönnie. Előre hozták a tárgyalást vagy mi.

Félve mentem fel a lakosztályba, mikor beléptem elém sietett és adott egy puszit.

- Szia – ölelt meg.

- Szia. Ezt a meglepetést - erőletettem magamra egy mosolyt.

- Igen, tudom, akartam szólni, de siettem, aztán meg ki voltál kapcsolva.

Valaki megköszörülte a torkát a hátam mögött, úgyhogy megfordultam.

- Ó, igen, Ő itt Ryan.

Átestünk a bemutatkozáson, aztán Ryan felém nézett.

- Beszélhetünk?

- Persze – bólintottam és rosszat sejtve indultam el utána az erkélyre.

- Ez mi? – kérdezte, amikor kiértünk és szembe fordult velem, a mai újságot a kezében tartva.

- Semmiség. Összefutottunk a temetőben, segített megcsinálni Apa sírját, aztán megölelt- vontam meg a vállam - Barátilag – tettem hozzá, Ryan arckifejezését látva.

- Ennyi? – nézett rám.

- Igen. Semmi több – néztem a szemébe. Legalább is akkor nem történt semmi több, de hát amiről nem tud, az nem fáj. És nem akartam megbántani.

- Holnap el kell utaznom Manchester-be. Eljössz velem?

- Most nem lehet. Még jó pár dalt kell megírnunk.

- Pedig azt hittem, el tudsz egy kicsit szabadulni. Mondjuk lehet, hogy jobb is, csak unatkoznál. Szinte egész nap a bíróságon leszek.

- Igen, gondolom – bólintottam, miközben bementünk.

A többiek megpróbáltak úgy csinálni, mintha nem leskelődtek volna, de nagyon rosszul csinálták. Aztán rátévedt a tekintetem Zayn-re, aki idegesen nézett végig Ryan-en.