45. rész Álom és Valóság

- Oké, akkor most mit csináljunk? –nézett rám Zayn.

- Semmit. Megvárjuk, amíg reggel jön valaki.

- Reggel? Biztos van itt valami biztonsági őr.

- Te láttál egyet is, mióta itt vagyunk? Amúgy is. Este 10 van – néztem rá az órámra – Ilyenkor már senki nem jár itt.

- Jó, igazad van.

- Na, látod.

- És az ablakok?

- Nem fogok kimászni a harmadikról. És amúgy is, ez csak bukó.

- Remek – ült le mellém.

- Te zártál ide be minket, úgyhogy ne mérgelődj.

- Jó, de most mit fogunk csinálni itt egész éjjel?

- Én befejezem ezt a szöveget – böktem a füzetre – Te meg csinálj, amit akarsz – vontam meg a vállam.

Teltek a percek, de egyszerűen nem bírtam koncentrálni. Feszélyezett  a helyzet, hogy Zayn-nel be vagyok ide zárva és az is közre játszott, hogy a lábával elég hangosan dobolt.

- Befejeznéd? – néztem rá.

- Oh, bocs. Nem direkt volt.

- Mi lenne, ha hasznossá tennéd magad és neki állnál Te is dalt írni?

- Most nincs kedvem – vonogatta a vállát – Inkább beszélgessünk.

- Persze, azzal biztos a slágerlista élén lesztek, ha beszélgetünk.

- Ugyan, az nem fontos – legyintett – Az a lényeg, hogy azt csinálhatjuk, amit szeretünk. Ha a listák élén vagyunk, az már csak plusz. Neked nem hiányzik?

- Micsoda? – néztem rá értetlenül.

- A színpad, az éneklés, a rajongók.

- Egy kicsit. De most nyugodtabb az életem. És van időm másra.

- Például, hogy menő ügyvéd legyél? – vigyorgott.

- Mondjuk az is – bólintottam.

- Miért hagytad abba?

- Mit? - értetlenkedtem tovább.

- Az éneklést.

- Mert…mert – egyszerűen semmi épkézláb válasz nem jutott eszembe – csak – böktem ki végül.

- Ez nem válasz – nevetett fel.

- Pedig annak szántam.

- Jobbat érdemelsz Tőle – váltott hirtelen témát és elkomolyodott.

- Igen? Például kit?

- Nem tudom. Bárkit. Akárkit. Csak nem őt.

- Esetleg Téged? – néztem a szemébe.

- Igen, esetleg engem. Nicole, olyan unalmas, hogy elalszom miközben beszél.

- Ez nem volt szép – ráztam a fejem.

- Most komolyon. Mit eszel rajta?

Ezen elgondolkoztam. Tényleg. Vajon mit is?

- Mert…mert Ő olyan jó

- Pesze, persze – szólt közbe – Olyan jó ember. Ezt már hallottam. Már csak egy glória hiányzik a fejéről – forgatta a szemeit, erre akaratlanul is elmosolyodtam – De mitől olyan jó? Mitől jobb, mint mondjuk én? – hajolt egyre közelebb hozzám, végig a szemembe nézve, amitől teljesen ledermedtem.

- Sosem mondtam, hogy jobb Nálad – feleltem halkan.

- Mégis Vele vagy.

- Igen, mert – de nem volt időm befejezni a mondatot, mert megcsókolt. Az első sokk után ösztönösen csókoltam vissza. Zayn felbátorodva azon, hogy visszacsókoltam, közelebb húzódott hozzám és végig fektetett a kanapén, így felém került.

- Ne…ezt ne – morogtam és próbáltam elhúzódni.

- Miért ne? Tudom, hogy Te is annyira akarod, mint én – suttogta, miközben újra megpróbált megcsókolni, de elfordítottam a fejem.

- Mert nem helyes.

Vett egy mély levegőt, aztán elhúzódott egy kicsit és lehajtotta a fejét. Ránéztem és láttam, hogy valami megcsillan a lámpa fényében a nyakán. Ismerős volt. Óvatosan nyúltam oda a nyakához és húztam elő az inge alól a nagyon is ismerős ékszert.

- Te hordod? – kérdeztem döbbenten, mire felemelte a fejét, rám nézett, de én csak a nyakláncot figyeltem.

- Sose vettem le – felelte – Azt mondtad, hogy ha tényleg összetartozunk, találkozunk még és visszaadhatom – nagyon is jól emlékeztem ezekre a szavakra.

- Még a nagyié volt. Azért adta, hogy mindig emlékezzek rá, hogy ki vagyok és honnan jöttem.

- És emlékszel még rá, hogy ki vagy? – kérdezte az arcomat fürkészve.

- Nem tudom. Annyit változtam az elmúlt években, hogy már nem igazán tudom.

- Talán segíthetnék emlékezni, hogy milyen voltál.

Belenéztem a gyönyörű barna szempárba és már semmi nem érdekelt. Sem az egyetem, sem az, hogy ügyvéd leszek, a dalok, amiket írnom kéne…sem Ryan. Most csak egyetlen dolog érdekelt. Zayn. A nyakláncnál fogva húztam közelebb magamhoz és most én csókoltam meg.

Nem sokkal később mindketten a levegőt kapkodva feküdtünk a kanapén egy lepedővel betakarva. Zayn előtt ülve a fejemet hátra döntve dőltem neki a mellkasának. Fura volt újra ilyen közelségben lenni Vele. Meztelen testünk összeért, éreztem a hátamon forró bőrét, szívének vad dobogását és minden egyes lélegzetvételét. Fura volt, de ugyanakkor jó. És megnyugtató. Kicsit olyan volt, mintha egy hosszú út után hazataláltam volna. Újra azt éreztem, amit régen, hogy mellette a helyem, hogy más mellett el sem tudnám képzelni az életem.

- Hiányoztál – suttogta a fülembe, miközben folyamatosan simogatta a karom.

- Te is nekem – mondtam és a lepedő alatt a felhúzott térdére tettem a kezem.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miért mentél el? Akkor reggel.

- Ez elég egyértelmű volt, nem? – nem voltam mérges, sem ideges, hogy felhozta a témát. Most túl boldog voltam ahhoz, hogy fennakadjak ilyeneken.

- Nem. Vagyis nekem nem. Nem történt semmi. Mert…mert nem tudtam megtenni. Csak Te jártál a fejemben és az, hogy talán örökre elveszítettelek.

- Komolyan? – fordítottam el a fejem, hogy Rá tudjak nézni. Teljesen elképedtem.

- Igen. Csak nem engedted, hogy elmagyarázzam. De most már ezt is tudod.

- Sosem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Rád. Próbáltalak elfelejteni, de nem ment – rázta a fejem.

- Nem mondod? Ezt valahogy éreztem az előbb – felelte mosolyogva.

- Fogd be – böktem oldalba a könyökömmel.

- Hé – szisszent fel, aztán maga felé fordította a fejem – Szeretlek – mondta halkan a szemembe nézve.

- Én is szeretlek – feleltem és megcsókolt.

- Mi lesz most? –kérdezte, miután visszafordultam.

- Befejezzük a dalt? – kérdeztem nevetve.

- Nem úgy értem – mondta és elkapta a kezem, majd elkezdte rajta forgatni a gyűrűt.

- Fogalmam sincs – sóhajtottam egy nagyot, kivettem a kezemet az övéből, elkezdtem én is forgatni az ékszert, majd levettem és letettem a mellettünk lévő asztalra.

- Kicsit olyan ez, mint egy tündérmese és reggel, mikor bejönnek a többiek, visszatérünk a valóságba – mondtam halkan.

- Nem kell, hogy így legyen. Dönthetsz máshogy is, csak rajtad múlik. Én itt leszek – felelte.

- Tudom. De kell egy kis idő.

- Annyit kapsz, amennyit akarsz – puszilta meg a vállam.

Egész éjjel fent voltunk, beszélgettünk, közben megírtuk a dalt, sőt összehoztunk egy másikat is. Aztán egyszer csak nyílt az ajtó, ránéztem a karórámra, ami 8-at mutatott.

- Ti itt aludtatok? – nézett ránk döbbenten Dave.

- Hát az túlzás, hogy aludtunk, de igen, itt voltunk – mondta Zayn.

- De miért? – ráncolta a szemöldökét Niall.

- Zayn véletlenül becsukta az ajtót, a kulcs kívül maradt, a telefonom lemerült, Zayn-é pedig kint maradt – hadartam.

- Szóval ezért nem vetted fel – nézett Zayn-re Liam.

- Aha, ezért.

- Nem is kerestél? – néztem döbbenten Dave-re.

- De igen. Gondoltam, biztos elaludtál itt. Ezért jöttünk be hamarabb. De nem gondoltuk, hogy Zayn is itt van.

- Jó, mindegy. Nekem most kávé kell. Lehetőleg intravénásan – indultam el az ajtó felé.

- Megyek Veled – mondta Dave.

- Nicole – szólt Niall, aki már az asztal mellett állt, mire visszafordultam és kérdőn néztem rá – Itt van a gyűrűd – jött oda hozzám és visszaadta.

- Ooo, igen, köszi. Levettem, mert…mert beleakadt a pulcsimba – hebegtem, szerintem rákvörös fejjel, aztán kimentem. Dave pedig jött utánam és árgus szemekkel vizslatott, míg oda tettem a kávét.

- Mit csináltatok az éjjel?

- Semmit. Vagyis írtunk két dalt.

- Aha, rendben – mondta szórakozottan, de még mindig engem figyelt.

- Nicole.

- Igen? – kérdeztem háttal Neki.

- Nézz rám.

- Tessék? – döbbentem le és tovább pakolásztam a csészéket a tálcára.

- Csak nézz rám – ismételte.

- Minek? – fordultam meg és ránéztem.

- Neked…Te…Neked csillog a szemed? – kérdezte elámulva.

- Mi? Dehogy! Biztos csak a fáradtságtól – fordultam el.

- De igen. Utoljára akkor láttalak ilyennek, amikor – és itt félbe hagyta a mondatot – Te jó ég! Neked elment az eszed?! – kiáltott fel – Lefeküdtél Zayn-nel?! – kerekedett el a szeme.

- Sss. Hangosabban nem lehetne?! Még a város másik végén nem hallották – korholtam.

- Szóval igen. És most mi lesz? Mármint mit fogsz csinálni?

- Fogalmam sincs – fordultam vele szembe – Szerinted mit kéne csinálnom?

- Tudod, hogy mit gondolok ezzel kapcsolatban.

- Igen, tudom. De mi lesz, ha történik velem valami? Nem láncolhatom magamhoz. Ő is megérdemli, hogy teljes életet éljen valakivel.

- Miért? Ryan-nel nem ezt csinálod? – mutatott rá.

- De igen – hajtottam le a fejem – De Zayn-nel nem tudnám megtenni. Ahhoz…ahhoz túlságosan szeretem – mondtam ki végül.

- A műtét segítene.

- Nem – ráztam meg a fejem- Csak 50%. Nem akarok egy műtőasztalon meghalni.

- És így? Minden este hálát adsz, hogy túlélted ezt a napot is?

- Igen, és imádkozok, hogy reggel is felkeljek.

- Neked elment az eszed! – nézett rám idegesen.

- A gyógyszerek hatnak. És amúgy is, tudsz jobbat? – tártam szét a karom, aztán megfogva a tálcát, otthagytam.

Délután már vissza is mentünk a szállodába, mivel Zayn-nel egész éjjel nem aludtunk, így elég fáradtak voltunk. Épp hogy feltettem a telefonom töltőre és bekapcsoltam, már csörgött is. Ryan volt az. Csak annyit akart, hogy nemsokára itt van.

Egész nap rajta és Zayn-en járt az eszem. El kell Neki mondanom, hiszen az úgy tisztességes. De…ugyanakkor ott van Zayn, akit nem tehetek ki annak, ami rám valószínűleg vár. Ez épp elég nehéz így is nekem. Nem akarom, hogy végig nézze. Nem akarom, hogy lássam a szemében a fájdalmat, amit én okozok Neki. Ennél sokkal, de sokkal többet érdemel. Boldognak kell lennie. És ha ehhez az kell, hogy ismét elhagyjam, akkor megteszem. Bár...tovább tudnánk lépni? Az éjszaka bebizonyította, hogy még négy év sem tud közénk állni.

Nyílt az ajtó és Ryan jött be rajta.

- Szia Kicsim – adott egy puszit és megölelt.

- Szia. Beszélnünk kell – mondtam kelletlenül.

- Persze, mindjárt. Holnap Apám valami fogadást rendez és meghívott minket is, késő este megy a gépünk. Úgyhogy gyorsan pakolj össze, nemsokára indulnunk kell.

- Tessék? Hogy hová megyünk? – döbbentem le.

- A szüleimhez. Fogadást tartanak.

- Nem. Én most nem mehetek el - ráztam a fejem.

- Ugyan már. Kibírnak nélküled pár napot. És mindenki ott lesz, aki számít.

- Nem, én most tényleg nem mehetek el.

- Ne szórakozz. Kihagynál egy ilyen estét, hogy dalokat írogass?! Vagy az miatt a srác miatt van?– emelte fel a hangját.

- Valami baj van? – jött be Dave.

- Nem, semmi – nézett rá Ryan – Én most gyorsan lezuhanyozok.

Megvártam míg bemegy a fürdőbe, aztán Dave felé fordultam.

- Haza megyünk.

- Tessék?!

- Haza megyünk – ismételtem.

- Te most nem mehetsz el.

- Nézd, nem akarok. De azt hiszem, most ez lesz a legjobb. A dalok szinte készen vannak, egyedül is boldogulnak. Én már nem jövök vissza.

- És Zayn? – kérdezte halkan.

- Neki is jobb lesz, ha elmegyek. Nem tehetem ezt Vele – mondtam szomorúan.

- Ne csináld ezt. Hiszen szeretitek egymást.

- Te is tudod, hogy ez most itt kevés – fordultam el a szekrényemhez, hogy elkezdjek pakolni, Dave pedig kiment.

Ryan is hamar végzett, aztán segített csomagolni, amikor kicsapódott az ajtó.

- Téged nem tanítottak meg kopogni? – nézett rá mérgesen Dave.

- Te meg mit csinálsz? – nézett rám Zayn hitetlenül.

- Pakol, haza megyünk – válaszolt helyettem Ryan.

- Azt hiszem, nem Téged kérdeztelek – nézett rá idegesen Zayn – Miért?

- Ehhez szerintem semmi közöd – indult el felé Ryan.

- Bocs, de ügyvéd létedre, azt hittem, okosabb vagy és fel tudod fogni, hogy nem Téged kérdeztelek. Nicole-hoz beszélek.

- Ő viszont most nem ér rá Veled beszélni.

- Ezt hagy döntse el Ő. És utoljára szólok, ne szólj bele – emelte fel a hangját Zayn.

- Zayn, most el kell mennem – szólaltam meg halkan, de éreztem, hogy a sírás fojtogat.

- Miért?

- Nem tartozik Rád – szólt közbe ismét Ryan.

- Mi lenne, ha végre befognád? Vagy szakmai ártalom? Mindenbe bele kell kötnöd?

- Te meg miért nem mész és szedsz fel valami csajokat? Az úgyis megy és jól áll az imidzsedhez.

- Ne szólj be – emelte fel az ujját figyelmeztetően, aztán újra felém fordult – Nicole, adj nekem 5 percet, csak 5 percet.

- Nicole, mennünk kell – nézett az órájára Ryan.

- Nicole, kérlek – nézett rám könyörögve Zayn.

- Ryan, menj le, mindjárt megyek én is.
- Hát jó - emelte fel a bőröndöt, aztán elindult, de megállt Zayn mellett - Ha azt hiszed, hogy elveheted Tőlem, nagyon tévedsz.

- Tudod, nehéz olyasmit elvenni Tőled, ami sose volt igazán a Tiéd - vigyorgott rá Zayn, Ryan pedig csak a fejét rázta.

Megvártuk, míg kimegy, aztán Zayn felém fordult.

- Mit csinálsz? – rázta a fejét.

- Sajnálom, de azt hiszem, így lesz a legjobb.

- Kinek?

- Mindkettőnknek – mondtam halkan.

- Nem hiszem el, hogy megint képes vagy megtenni. Az éjszaka nem jelentett Neked semmit?

- Tudod, hogy igen, jelentett. Sokat.

- Akkor ne menj el. Nem mehetsz el megint.

- Sajnálom.

- Nem, nem, nem – rázta a fejét hitetlenül.

- Ne haragudj. De hidd el, így lesz a legjobb. És ne gyere utánam, kérlek – néztem rá, adtam egy puszit az arcára, majd megfogtam a bőröndöm és kimentem, becsukva magam után az ajtót.

Dave az ajtóban állt.

- Ha megérkeztem, felhívlak – néztem rá.

- Pár nap és utánad megyek. Biztos jól meggondoltad? – nézett rám félve.

- Igen - bólintottam.

- Vigyázz magadra – ölelt meg búcsúzásképp.

Beszálltam a liftbe, neki vetettem a hátam a falnak és engedtem, hogy eleredjenek a könnyeim. Nem hiszem el, hogy megint megtettem…. Megint elszúrom… De most Zayn érdekeit is kell néznem. És Neki jobb lesz így. Meg kell adnom az esélyt, hogy Ő is boldog legyen. Nem kívánhatok olyan életet, mint amilyen az enyém valószínűleg lesz...