Ismét kinyitottam a szemem...de az előbb látott kép megváltozott. Nyoma sem volt a gyönyörű, napfényes tisztásnak. Helyette sötétség fogadott és éreztem az arcomra zuhogó esőt. Valami keményet éreztem a hátam alatt...kis időbe telt, mire rájöttem, hogy az úton fekszek. Egyszer csak valaki felém hajolt.
- Jól van?-kedvesen mosolygottt a srác, de nem ismertem. Mit keres itt? És én miért fekszem az úton?
Nem válaszoltam, csak elfordítottam a fejemet balra, éreztem, hogy valami meleg folyik végig az arcomon és kibírhatatlan fájdalom nyilallt bele a kezembe, de ezzel most nem tudtam foglalkozni. Ugyanis megláttam egy kocsit. A mi kocsinkat. Bár ez a szó már nem igazán illett rá. Inkább mondanám roncsnak. Mellette pedig egy csapat ember sürgött-forgott. Éreztem, ahogy kicsordul a könnyem és keveredik az esővel. Aztán valaki ellépett onnan, így már jobban láttam a csoportosulás okát. Az emberek között valaki, már letakarva feküdt.
- Ott mi a helyzet?-hallottam egy hangot.
- Itt úgy néz ki, minden rendben, magához tért-nézett fel mellőlem a srác.- Ott?
Válasz nem érkezett és azt se láttam, hogy rázta-e a fejét vagy sem, mert éppen a felettem álló srácot néztem.
Aztán újra elsötétült minden.
Valami puhát éreztem a hátam alatt és a fertőtlenítő szaga csapta meg az orrom. Éreztem, hogy valaki fogja a kezem. Aztán kinyitottam a szemem és szemben találtam magam a lehajtott fejű Zayn-nel.
- Neked nem kéne a szüleidnél lenned?-kérdeztem és a hangom kicsit rekedtesnek tűnt.
Hirtelen felkapta a fejét és rám nézett. Én pedig megrémültem...a szeméből csak úgy sugárzott a fájdalom és nem szólt semmit.
Óvatosan körbe néztem...kórterem. Ezt egyből levágtam. Aztán végig néztem magamon, láttam, hogy a bal kezem be van gipszelve és ahogy fel akartam ülni, éreztem, hogy fáj a fejem. Oda kaptam az ép kezem és kötést éreztem rajta.
- Mi történt?-kétségbeesetten néztem rá Zayn-re.
- Nicole-kezdte, rekedtes hangon, de aztán megrázta a fejét-Mindjárt jövök.
Aztán kiment az ajtón. Pár perccel később egy orvossal jött vissza.
- Jó napot, Miss. Carlson. Dr. Mitchell vagyok. Én vagyok az orvosa-állt meg az ágyam mellett és láttam, hogy Zayn feszengve áll mellette, egyik lábáról a másikra.
- Mi történt?-kérdeztem ismét.
- Hogy van?-kérdezte, miközben az ágyam melletti asztalról felvette a kartonom.
Kérdésre kérdés?! Miért nem tud senki nekem válaszolni erre az egyszerű kérdésre?!
- Mi történt?-kérdeztem ismét, egyre idegesebben.
- Mire emlékszik?- nézett rám.
- Hát-kezdtem aztán megálltam. Összeszedtem a gondolataimat és utána folytattam-Este egy bárban voltunk ünnepelni, aztán haza felé indultunk Apával és a barátnőmmel Sammyvel, amikor...-és itt elharaptam a mondatot.
- Hol van Apa?-néztem körbe. Aztán először az orvosra néztem, majd Zayn-re. Egyik se volt bíztató.
- Miss. Carlson, az édesapjával és a barátnőjével autóbalesetet szenvedtek. Az édesapjának nagyon súlyos sérülései voltak. A kórházba szállítást követően, mi megtettünk minden tőlünk telhetőt, de sajnos elveszítettük.
Zayn közben átjött a másik oldalamra és megfogta a kezem. Egy pillanatig csak meredtem magam elé kábán, aztán megráztam a fejem. MI VAN?!-a hang csak úgy üvöltött bennem.
- Én ezt...én ezt nem értem-nyögtem ki a fejemet rázva-Ugye rendbe fog jönni?
- Nicole, az édesapja meghalt. Őszinte részvétem-nézett rám az orvos sajnálkozva.
- Nem, az nem lehet-ráztam a fejem hitetlenül, ami még szörnyen lüktetett.
- Nagyon sajnálom-ismételte az orvos.
Már a könnyeimmel küszködtem, de még volt egy kérdés, amit fel kellett tennem.
- És Sammy?-kérdeztem halálra váltan, tartva a választól és éreztem, ahogy Zayn még jobban megszorítja a kezem.
- Sajnos a barátnője még a helyszínen életét vesztette.
Úgy éreztem, mint aki alól kihúzták a talajt. Az eddig vissza tartott könnyeim utat törtek maguknak. Nem csak simán sírtam...őrjöngtem. Megpróbáltam kitépni a karomból az infúziót és kiabáltam, olyasmiket, hogy "ez nem lehet", "biztos, hogy nem így van". Az orvos kiabált, hogy hozzanak nyugtatót és Zayn is próbált nyugtatni. Aztán kivágódott az ajtó és szinte beesett rajta Dave. A könnyeimen át láttam a megnyúzott arcát. Egyből ott termett mellettem és próbált lefogni, nem sok sikerrel. Aztán pár ápoló állta az útját, akiknek sikerült lefogniuk és beadni a nyugtatót. Aztán az orvossal együtt az ápolók elhagyták a kórtermet.
A zokogásom nem csillapodott, de a nyugtató hatására már nem akartam kitépni az infúziót a karomból. Zayn a fejem mellett állt és kezét a vállamra tette, amíg Dave leült az ágy szélére és megfogta a kezem.
- Ez nem lehet-ismételtem még mindig ezt a mondatot.
- Nicole, nagyon sajnálom-mondta Dave és elcsuklott a hangja.
- Haza akarok menni-nyögtem ki a sírástól szinte fulladozva.
- Rendben, intézkedek-állt fel és kiment az ajtón.
Helyét Zayn vette át és megszorította a kezem. Behunytam a szemem és csak hagytam, hogy végig follyanak az arcomon a könnyek. Egyszer csak egy meleg kezet éreztem az arcomon, ami letörölte a könnyeimet.
- Minden rendben lesz, itt leszek Veled-suttogta halkan.
Nem, nem lesz már rendben semmi. Egyelőre nem láttam és nem tudtam semmit. Vagyis egy valamit tudtam...hogy fáj...iszonyatosan fáj...de nem a kezem, nem a fejem...hanem belül. Olyan volt, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Egy kép úszott el lelki szemeim előtt...Apa mosolygó arca...aztán ezt a képet felváltotta Sammy-é. És váltakoztak. Hogy lehetne minden rendben?!
A nyíló ajtóra kinyitottam a szemem. Dave jött vissza.
- A mai napot még itt kell töltened. Ha minden rendben, akkor holnap haza engednek.
Nem szóltam, csak lehunytam a szemem. Aztán hirtelen kinyitottam és Dave-re néztem.
- Látni akarom őket.
Dave és Zayn óvatosan egymásra néztek, majd ismét rám.
- Nicole, ez nem jó ötlet-rázta a fejét Dave.
- De én látni akarom!
- Nicole, jobb ha nem, hidd el-mondta Dave és szemében könnyeket véltem felfedezni.
Percekig csak feküdtem, küszködtem a könnyeimmel és járt az agyam.
- Mióta vagyok bent?
- A baleset fél 1 körül történt, 1 előtt nem sokkal ért be Veled a mentő. Most pedig délután két óra van. Altattak.-válaszolt Dave.
Egy ideig csak feküdtem, szótlanul és Ők sem szóltak semmit. Csak a halk szipogásom törte meg a csendet.
- Zayn, menj haza egy kicsit. Nem aludtál semmit, pihenj le, addig itt leszek-mondta Dave.
- Nem hagyom itt-felelte.
- Menj haza, aztán, ha aludtál egy kicsit, gyere vissza, aztán én is elmegyek.
- Rendben-lehajolt és egy puszit nyomott a homlokomra, majd kiment.
Kinyitottam a szemem és láttam, ahogy Dave utána néz, aztán vissza rám.
- Egész éjjel itt volt melletted-nézett rám.
Csak bólintottam, aztán feltettem még egy kérdést.
- Most mi lesz?-suttogtam halkan.
- Nem tudom...fogalmam sincs, de megoldjuk-csuklott el a hangja ismét.
- Nicole, nem akarlak zavarni ezzel, de a temetés...el kéne kezdeni szervezni-mondta halkan- Ha gondolod, akkor én...
- Igen, az jó lenne-szóltam közbe-Én nem tudnám végig csinálni.
- Rendben-bólintott.
- Csak annyit kérek, hogy a sajtó képviselői ne lehessenek jelen. Nem akarom, hogy ezen csámcsogjon a fél világ. És szép temetést akarok-néztem ki az ablakon, még mindig esett-Megérdemli-tettem hozzá suttogva-Sammy szülei?-jutott hirtelen eszembe.
- Teljesen összetörtek, már voltak itt, de aludtál.
- Az Ő temetésést is én állom. Én tehetek róla, ha nem mondom, hogy jöjjön el, még most is
- Te nem tehetsz semmiről!-szólt közbe Dave- Ezt verd ki sürgősen a fejedből.
- De
- Nem, Nicole! Nincs semmi de! Ha az az őrült nem száguldozik, ittasan, akkor.... Ő tehet az egészről. De legalább megkapta, amit megérdemelt.
Kérdőn néztem rá, mire folytatta.
- Ő is meghalt.
Lehunytam a szemem és csak a fájdalomra tudtam koncentrálni.
- Senkim nem maradt-suttogtam alig hallhatóan.
- Én mindig itt leszek, bármi történjen. De most aludj egy kicsit. Kérjek Neked altatót?
Nem szóltam, csak bólintottam. Egy nővérrel tért vissza, aki beadta az altatót, majd kiment.
Pár perc múlva éreztem, hogy kezd hatni.
Mikor újra felébredtem, már sötét volt. Egy kis lámpa világított az asztalon, Zayn az ágyam mellett ült és a kezem fogta. Mikor érezte, hogy megmozdulok, felnézett rám és a tekintetünk találkozott.
- Dave nemrég ment el, azt mndta, hogy reggel jön-mondta.
Nem szóltam semmit csak bólintottam. A fejembe megint betódultak a történtek képei, Sammy mosolygó arca mellettem, Apa mosolygó arca, aztán a fülsiketító csattanás....és újra sírni kezdtem. Zayn felült mellém az ágyra és magához húzott, átölelt és a hátamat simogatta. Nem tudom, mennyi ideig voltunk így, de csak sírtam és sírtam, míg Zayn némán magához ölelt.
Aztán a sírásom csitulni kezdett, míg végül teljesen abba maradt, lefeküdtem az ágyra és csak néztem ki az ablakon a sötétségbe. Fáradt voltam és kétségbe esett...nem tudtam már sírni...csak némán feküdtem, míg virradni nem kezdett, aztán később behozták a reggelit. A nővér érdeklődött, de nem szóltam, aztán kiment. Kb. 20 perc elteltével az étel még mindig érintetlen volt.
- Enned kell-nézett rám Zayn.
- Nem vagyok éhes-feleltem rekedtes hangon.
Nem sokkal később megérkezett Dave az orvossal, aki közölte, hogy haza mehetek.
- Miss Carlson-nézett rám, miközben Zayn segített kikelni az ágyból-Kórházunk remek pszicológusokkal rendelkezik, ha szeretne valakivel beszélni a történtekről, állunk rendelkezésére.
- Köszönöm, nem kell-néztem rá, majd az orvos elköszönt, azzal, hogy két hét múlva vár kontrollra, majd kiment.
Felöltöztem, amiben Zayn segített, Dave közben összeszedte az összes cuccom, majd elhagytuk a kórházat. Először hezitáltam, nem akartam beszállni a kocsiba, de végül erőt vettem magamon. A haza fele út néma csendben telt. Csak néztem ki az ablakon.
Aztán Dave felállt a házunk előtti feljáróra, én pedig még mindig a kocsiból felnéztem a házra, ami eddig az otthonom volt. Most hogy Apa már nincs...nem tudok rá úgy gondolni, mint az otthonomra. És a szívem önkéntelenül is összeszorult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése