Épp a Los Angeles-i lakásom szobájában
kutattam, az ablakon pedig beáramlott a forró, augusztus végi levegő.
Már csak rám vártak, de még mindig nem találtam a kedvenc könyvem, amit
mindenképp el akartam vinni magammal. Már évek óta nem olvastam és
fogalmam sincs hova tettem. Már szerintem vagy ezredjére néztem át a
polcom, de nem találtam. Aztán eszembe jutott, hogy talán az asztalom
egyik fiókjában van. Idegesen turkáltam a fiókokban, már így is késésben
voltam, amikor végre megtaláltam. Visszasiettem az ágyamhoz, de
megbotlottam az ágy szélében és a könyv kiesett a kezemből. Persze…már
csak ez hiányzott. Lehajoltam a könyvért, ami szétnyitva hevert a
földön. Felvettem, de valami kiesett belőle.
Érdeklődve néztem a kiesett lapra,
felvettem, megfordítottam és hirtelen még levegőt venni is
elfelejtettem. Egy fénykép volt…egy régi fénykép. Már el is feledkeztem
erről a képről. Egy fiú és egy lány volt rajta. A fiút azonnal
felismertem, Zayn volt az. Még a képen is nagyon jól nézett ki…a
látványától összeszorult a szívem. A lány is ismerős volt…valahonnan
nagyon régről…és nagyon hasonlított rám. Leültem a fésülködő asztalom
elé és belenéztem a tükörbe. Nem, az a lány nem lehetek én. Újra
ránéztem a képre. A lánynak gyönyörű, hosszú barna haja volt, hatalmas
mosoly terült szét az arcán és boldog volt. Hogy honnan veszem, hogy
boldog volt? A szeme mindent elárult…még a képen is látszik, hogy
mennyire csillog a szeme a boldogságtól…és a szerelemtől. Újra
belenéztem a tükörbe. Aki visszanézett rám, az nem az a lány volt, aki a
fotón van. A tükörben lévő lánynak vállig érő, barna haja van, vékony
arca beesett…és nem mosolyog. És a szeme…a szeme volt a
legrosszabb…kisírt, fájdalomról, csalódottságról és boldogtalanságról
árulkodott. Megráztam a fejem, nem, az a lány nem én vagyok…egyszer
valamikor Ő voltam…de már nem… Ez elszomorított…már nem az vagyok, aki
voltam…de hát ezt akartam, nem?! Elfelejteni mindent…tovább lépni…új
életet kezdeni, de magamat nem tudom becsapni…hiába mutatom a
külvilágnak, hogy minden rendben és mondogatom magamnak is…attól még
nagyon jól tudom, hogy semmi sincs rendben… Pedig mindenki azt mondja,
hogy az idő begyógyítja a sebeket. Azt hiszem, ez a legnagyobb hülyeség,
amit valaha hallottam. Erre már rájöttem. Az idő nem gyógyít be
semmilyen sebet. Csak arról van szó, hogy idővel meg tanulunk együtt
élni a sebekkel…de attól még ott vannak, ugyanakkorák, ugyanúgy
fájnak…csak idővel hozzá szokunk, hogy ott vannak…
Elmélkedésemet egy halk kopogás zavarta meg.
- Szabad – szóltam és gyorsan eltettem a képet a könyvbe.
- Kész vagy? Dave már vár – dugta be a fejét Ryan az ajtón.
- Igen, indulhatunk is – álltam fel és a
nyitott bőröndöm tetejére dobtam a könyvet, majd lecsuktam. A zárral
elszórakoztam egy darabig, majd Ryan félretolta a kezem.
- Jól vagy? – fürkészett, miközben egy határozott mozdulattal lezárta a bőröndöm.
- Persze – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Szórakozottnak tűnsz – nézett még mindig rám.
- Minden rendben – mondtam, aztán felkaptam a táskám, Ryan pedig a bőröndöm és elhagytuk a szobát.
- Na, végre. Igyekezz, lekéssük a gépet.
- Kész vagyok, mehetünk is.
- Remek – vette át Dave Ryan-től a bőröndöm.
- Meddig is maradsz? – lépett hozzám közelebb Ryan.
- Egy, maximum két hét, ugye Dave?
- Persze, hogyne – vágta rá gyorsan, úgy hogy rám se nézett. Ez sehogy nem tetszett. Mintha valamit eltitkolna.
- Jövő héten úgyis lesz egy tárgyalásom,
úgyhogy találkozunk – hajolt hozzám közelebb, de csak egy gyors puszit
nyomott az arcomra, mert szerinte ügyvédekhez nem illik, hogy mások
előtt csókolózzanak.
- Vigyázz magadra – nézett a szemembe.
- Rendben. Te is – néztem rá, aztán Dave-vel együtt elhagytuk a lakást.
Már a gépen ültünk és én folyamatosan
Dave-et figyeltem. Sehogy nem tetszett nekem. Idegesen tördelte az
ujjait és folyamatosan kerülte a tekintetem.
- Dave, valami baj van?
- Mi, nem dehogy – vágta rá, de még mindig nem nézett rám.
- Szóval…meddig is maradunk Londonban?
- Amíg fel nem veszik a dalt.
- Nem értem, hogy nekem mi keresnivalóm van ott. Megírtam, ennyi. Semmi közöm ahhoz, hogy éneklik fel.
- Igen, de lehet, hogy változtatni kell rajta.
- Az a szám úgy jó, ahogy van.
- Jó, mindegy. Azt akarják, hogy ott legyél, ezért ott leszel. Nincs vita.
- Van még valami? – néztem rá unottan. Semmi kedvem nem volt Londonba menni.
- Hát, ami azt illet, igen.
- Jó vagy rossz?
- Is-is – na, erre már érdeklődve néztem rá - Felkértek, hogy működj közre egy albumnyi dal megírásában.
- És ebben mi a rossz?
- Hogy nem csak egy-két hetet leszünk Londonban – mondta halkan.
- Mi?! – kiáltottam idegesen, talán túl hangosan, mert minden utas felénk forgolódott.
- Halkabban – szólt rám Dave.
- Nem, szó sem lehet róla. Amúgy se
akartam eljönni, erre kiderül, hogy akár másfél- két hónapot is ott
lehetek?! Azt már nem! Megírom egyedül és majd e-mailben elküldöd. Semmi
kedvem több időt Londonban tölteni, mint amennyit muszáj!
- Sajnálom, de a többiek is szeretnék kivenni a részüket a dalírásból, úgyhogy ott kell maradnunk.
A hallottakon elgondolkoztam, de csak egy maradt meg.
- Milyen többiek? – néztem rá, összehúzott szemekkel.
- Hát…ööö…a One Direction-ös fiúk.
- Neked elment az eszed?! - kerekedett el a szemem.
- Nem. És ne kiabálj. A menedzserük a legjobb dalszövegírót akarja és az most Te vagy.
- Nem! Dave, megpróbáltam túllépni rajta, Te pedig ilyen helyzetbe hozol?! Te nem vagy normális!
- Na, ide figyelj, Nicole! – tette fel
az ujját- Már eltelt négy év. Nem bujkálhatsz örökké. Én tényleg mindent
toleráltam, mindenbe beleegyeztem. Az elmúlt években mindig én mentem
Londonba helyetted. Felnőtt vagy, viselkedj is úgy!
- De – szóltam közbe.
- Nem, nincs semmi de. Nem értem, miért
félsz annyira, hogy találkozol Vele? Mert gondolom erről van szó, hogy
nem akarod látni. Amúgy is, jövő nyáron férjhez mész, nem?
Az utolsó mondatra, hirtelen nagyon
nehéznek éreztem a bal kezem. Mintha egy mázsa teher nehezedne rá.
Ránéztem a kezemre. A repülőgép ablakán beszűrődő fényben megcsillant a
gyönyörű gyűrű, amit Ryan-től kaptam. Dave-nek igaza van, nem
menekülhetek örökké a múltamtól….pedig már olyan jól ment.
Az út hátralévő része csendben telt. Mindketten a gondolatainkba
merültünk. Dave látszólag megkönnyebbült, hogy elmondta, én pedig, ahogy
közeledtünk London felé, egyre idegesebb lettem. Nem csak azért, mert
már évek óta nem voltam itt, hanem azért, mert újra látni fogom Őt… És
utáltam, hogy ez ilyen hatással van rám.
Miután kiértünk a reptér elé, Dave fogott egy taxit, beültünk, bemondta a szálloda címét, de közbe szóltam.
- Először a temetőbe akarok menni. – mondtam, mire Dave megértően bólintott.
Fél óra múlva, megérkeztünk a temető
elé, Dave be akart velem jönni, de most egyedül akartam lenni. A temető
melletti virágárustól vettem két csokrot, majd egy nagy levegőt véve,
átléptem a kapun.
A sírok közt lépkedve azon gondolkoztam,
hogy épp ma négy éve, hogy elvesztettem őket…. Megálltam az egyik sír
előtt, ráhelyeztem a virágot, majd felnéztem a sírra. Samantha Mitchell,
olvastam le. Szomorú mosollyal az arcomon néztem a síron lévő fényképét
és éreztem, hogy elerednek a könnyeim. Vajon mi lenne most Vele? Mi
lett volna belőle? Még mindig a legjobb barátnők lennénk? Annyi
kérdés…amire már sosem fogom megtudni a választ. Csak álltam, lehunyt
szemmel a sír előtt és próbáltam felidézni a mosolyát, az arcát, a
hangját… de nem ment…az emlékeim már elfakultak…
Nagy nehezen rávettem magam, hogy tovább
menjek. Magamhoz szorítottam a másik csokrot és pár perc múlva
megálltam egy másik sír előtt. John Carlson-é…az apámé előtt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése