37. rész Úton...

Lerohantam a lépcsőn és a bejárati ajtó melletti asztalról felkaptam a kocsi kulcsot. Amint kiléptem az ajtón, észrevettem, hogy szakad az eső. Gyorsan bezártam az ajtót és beültem a kocsiba. Miközben elindítottam az autót, megremegett a kezem. Vajon meddig fogok még félni az autókban?! Megráztam a fejem, hogy egy kicsit magamhoz térjek és elindultam. Hiába van hétvége, az úton hatalmas forgalom volt. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire oda értem Zayn lakásához. Megálltam az út szélén és a szakadó esőben a kocsikat kerülgetve átszaladtam az úton. Az ajtó előtt megállva, kifésültem az arcomból a vizes hajamat, majd megnyomtam a csengőt. Percek teltek el, én pedig egyre idegesebb lettem. Hol lehet?! Aztán nyílt az ajtó.

- Nicole? Hát Te? Hogy kerülsz ide? – kérdezte álmos hangon, de meglepetten. Az ajtót csak épp annyira nyitotta ki, hogy Ő kiférjen rajta. Fura. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy csak egy alsónadrág és egy póló volt rajta, amit valószínűleg épp most vett fel, mert össze-vissza állt rajta és áradt belőle a tömény alkoholszag. De most ez sem érdekelt.

- Csak azért jöttem, hogy – aztán abba hagytam a mondatot. Ugyanis egy nesz ütötte meg a fülemet, ami minden bizonnyal bentről, a lakásból jött – Van itt valaki? – ráncoltam értetlenül a homlokom.

- Nincs – hangzott a gyors válasz, de a szemében mást láttam.

- Jó, mindegy – ráztam meg a fejem – Szóval, azért jöttem – de aztán ismét meghallottam a zajt – Zayn, ki van itt? Niall?

- Nem, dehogy – ismételte újra.

- Na jó, ne szórakozz velem. Nem vagyok se süket, se hülye. Tudom, hogy van itt valaki – aztán hirtelen meglöktem az ajtót, amire úgy látszik nem számított, mert nem tartotta meg, így az ajtó kinyílt.

És akkor…ott állt egy lány…ráadásul abban az ingben, ami tegnap este Zayn-en volt. Amint meglátott, felvonta a szemöldökét, majd megfordult és elment.

- Igen, tényleg nincs itt senki – préseltem ki magamból a szavakat, miközben a könnyeimmel küszködtem.

- Ez nem az, aminek látszik – mondta.

- Igen, persze. Gondolom reggelizni jött. És mit kapott? Téged? – gúnyolódtam.

- Meg tudom magyarázni, csak engedd meg.

- Abban biztos vagyok! Csak engem nem érdekel.

- Nicole, várj, nem

- Nem érdekel – szóltam közbe – Hülye voltam, hogy ide jöttem. Felejts el! – azzal megfordultam és elrohantam, hallottam, ahogy utánam kiabál, de meg se fordultam. Nem érdekelt… Az autók dudálásával nem törődve szaladtam át az úton és szálltam be a kocsiba. Tudtam, hogy csak pár percem van, amíg felvesz valamit és utánam jön. Elindítottam a kocsit és ráléptem a gázra.

Nem tudom, hogy értem haza. Egész úton csak Zayn járt a fejemben és az, hogy miért tette… Azt hittem, hogy a szívem ennél jobban már nem tud megszakadni…de tévedtem. Mire leparkoltam a házunk előtti feljárón, már patakokban folytak a könnyeim.  A zárral vacakoltam, mire rájöttem, hogy nyitva van, tehát Dave már itt van. Bementem, becsaptam magam után és nekidőltem az ajtónak. A sírás szinte folytogatott.

- Nicole, mégis hol voltál? – hallottam meg dühös hangját, aztán meglátott – Mi történt? – egy pillanat alatt mellettem termett és átölelt.

- Menjünk innen – nyögtem ki.

- Nicole, de mégis

- Most – szóltam közbe.

- Rendben.

Pár perccel később már beszálltunk a kocsiba. Észre se vettem a házunk előtt álló autót, amikor jöttem, amit Joe vezetett.

Az út  a reptérig néma csendben telt. Csak bámultam ki a kocsi ablakán.

Joe segített bevinni a bőröndöket, én pedig némán ballagtam mellettük. A gép felszállásáig még volt több, majdnem egy óránk. Dave aggódva figyelt engem, és többször megpróbált rákérdezni, hogy mi a baj, de mindig csak a fejemet ráztam, hogy ne most.

A kezemben forgattam a még mindig kikapcsolt telefonom. Aztán egyszer csak Dave elém nyújtotta a saját telefonját. A kijelzőn Zayn neve villogott. Kivettem a kezéből, kinyomtam, majd visszaadtam. Nem voltam rá kíváncsi…

Nem sokkal később felszállhattunk a gépre, kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben, hátra hajtottam a fejem és becsuktam a szemem. Ismét engedtem, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak.

- Nicole – próbálkozott újra Dave, de közbe szóltam.

- Ne most, Dave, ne most – suttogtam, alig hallhatóan.

Hagytam, hogy a gondolataim eluralkodjanak rajtam. Mégis miért? Miért tette ezt? Persze, én hagytam ott…de akkor is…ilyen könnyen túllépett rajtam? Furcsa, hogy az élet egyik pillanatról a másikra ekkora fordulatot tud venni. Kicsivel több mint egy hete még boldog voltam…tele tervekkel…és végtelenül szerelmes. És most mi van? Csalódottság, űr, magány. A nagy terveimből az lett, hogy most csak egyetlen egy lett…felejteni, magam mögött hagyni mindent. De vajon képes leszek rá? Magam mögött hagyni a múltat és egy teljesen új életet kezdeni? És a szerelem…képes leszek valaha is úgy szeretni valakit, mint Zayn-t? Erre már most tudtam a választ…nem. Éreztem, ahogy összeszorul a szívem erre a gondolatra. Fájt…nagyon fájt, amit tett… És az még jobban, hogy talán már sose fogom többet látni. Az, hogy utáljam?! Nem…az eszembe se jutott. Csak felejteni akartam. Mindent, ami az elmúlt időszakban történt…beleértve Őt is.

Próbáltam előre nézni…útban voltam egy másik kontinens felé…egy új élet felé…

A gép lassan elindult, én pedig kinyitottam a szemem és a repteret néztem. Amit talán most látok utoljára. A gép emelkedett, egyre feljebb, én pedig néztem az egyre apróbbá váló várost alattunk. London. Ami egykor az otthonom volt. Ahol felnőttem, amit egykor annyira szerettem. És most?! Egy város, ami mindent megváltoztatott…bennem is. Amihez már az égvilágon semmi nem köt.  Ahol elvesztettem mindenkit és ahol elvesztem én is.

Hirtelen hatalmas hiányérzet kerített hatalmába. Gondolatban végig pörgettem, hogy mit csomagoltam be vagy mit nem. Ha valamit itt hagytam, majd Dave elhozza, úgyis vissza kell még jönnie.

Aztán rájöttem…nem valami hiányzott, amit nem tettem el…hanem belőlem hiányzott valami…méghozzá a szívem…a megtört szívem darabjai Londonban maradtak…