47. rész "Meddig maradsz?"

Szinte körbe jártam a környéket, pár percenként hívtam, de ki volt kapcsolva. Fogalmam se volt róla, hogy hová mehetett, hogy hol keressem. Közben folyamatosan kapcsolatban voltam Dave-vel, hogy vissza ment-e már a szállodába. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mióta mászkálhattam, végül visszamentem a szállodához, de nem mentem be. Tudtam, hogy még nem ment vissza. Átmentem a túloldalon lévő kis parkba és leültem az első padra. A park teljesen üres volt, amit nem csodáltam, hiszen már elég későre járt. Tenyerembe temettem az arcom. Fáradt és álmos voltam, fáztam is és kétségbe voltam esve. Vajon hová mehetett?! Csak ez járt az eszemben. Aztán egyszer csak lépteket hallottam, nem néztem fel, gondoltam csak egy járókelő.

- Lekéstétek a gépet? – szólított meg. Megismertem a hangját, elmosolyodtam, aztán felnéztem rá.

- Nem egészen.

- Itt hagytál valamit? – kérdezte Zayn a szemembe nézve.

- Ami azt illeti, igen – bólintottam.

- És meg van?

- Meg volt, aztán elvesztettem…kétszer…és szeretném újra visszakapni – néztem rá félve. Nem tudtam, milyen reakcióra számíthatok.

- És meddig? Amíg megint úgy nem döntesz, hozzá teszem egyedül, hogy jobb nekünk külön? Mind a kettőnknek? Honnan tudod, hogy nekem mi a jó? – nézett a szemembe. Igaza volt.

- Addig maradok, amíg akarod. Ha azt mondod, menjek el, azt is megértem.

- Nem akarom, hogy elmenj. Sose akartam. De kezdek ebbe az egészbe belefáradni. Az egyik pillanatban még minden rendben, aztán a másik pillanatban már nem vagy sehol, mert úgy döntesz, hogy elmész.

- Sajnálom, tényleg. Sosem akartalak megbántani.

- Mégis sikerült. Van fogalmad róla, hogy éreztem ma magam, miután elmentél? Éjjel még azt hittem, hogy talán rendbe tudjuk hozni a dolgokat – rázta a fejét csalódottan.

- Nekem sem volt könnyű.

- Miért jöttél vissza?

- Miattad.

- Érdekes. Mikor mondtam, hogy maradj, akkor elmentél. Mi változott azóta?

- Semmi. Vagyis nem tudom – dörzsöltem meg idegesen az arcomat – Rájöttem, hogy túl rövid az élet, ahhoz több időt vesztegessek el. Több időt…nélküled.

- És Ryan?

- Nem érdekel. Igazatok volt. Nem hozzám való. Vagy én hozzá.

- És erre még csak most jöttél rá?

- Igen. Segítettél abban, hogy rájöjjek, milyen voltam régen. Milyen volt boldognak lenni. És az össze sem hasonlítható ezzel a mostanival.

- Tudod, hogy szeretlek, de félek. Félek, hogy esetleg holnap reggel, mikor felkelek, már nem leszel ott. Vagy mire haza megyek, te már nem leszel ott. Vagy akár most. Pár perc múlva meggondolod magad, hogy Neked ez mégse megy és elmész. Azt hiszem, többször nem bírnám ki, hogy elhagyj.

- Ott leszek, ígérem. Egészen addig, amíg akarod.

- És mi erre a garancia, hogy így is lesz? Sosem tudhatod, mit hoz a jövő.

- Csak engedd meg, hogy bebizonyítsam. Mást nem akarok. Csak egy újabb esélyt. Egy utolsót – néztem rá szinte könyörögve.

Pár percig csak néztük egymást. Egyikünk se szólt semmit. Én azért, mert nem mertem. Féltem megtörni a csendet, csak vártam, hogy válaszoljon. Valamit….akármit. Akár nemet is mondhat, csak mondjon valamit. Végül egy számomra örökkévalóságnak tűnő pár perc után elmosolyodott és leült mellém. Szorosan mellém, megfogta a kezem és ránézett. A gyűrű már nem volt rajta, ezt Ő is észrevette.

- Lehetetlen egy nő vagy, ugye tudod? – nézett rám még mindig mosolyogva, mire felnevettem. Úgy éreztem, mintha egy szikla gördült volna le a szívemről.

- Igen, tudom – bólintottam még mindig nevetve.

- De én így szeretlek – hajolt hozzám közelebb és megcsókolt. Leírhatatlan érzés volt. Az éjszaka még úgy csókolt, hogy valaki máshoz tartoztam. És bár akkor nem érdekelt semmi, csak Ő, azért a lelkem mélyén, egy eldugott kis zugban, tudtam, hogy nem lenne szabad, hogy nem helyes, amit teszünk. Hiába akartam annyira. De most, már nem volt senki más. Csak Ő és én. Mint régen. Elöntött a boldogság és a hűvös idő ellenére, testemet elöntötte egy jól eső melegség. És nem érdekelt, hogy mennyire fázom. Számomra hamar, talán túl hamar is húzódott el.

- Jéghideg a kezed. Menjünk be.

- Még nem akarok – ráztam a fejem - Inkább üljünk be valahová.

- Most tényleg. Lekéstétek a gépet? – kérdezte, miközben felálltunk a padról.

- Nem. Leszálltam a gépről – vontam meg a vállam.

- Mi? – fordult felém.

- Leszálltam – ismételtem.

- És Ryan?

- Ő viszont tényleg lekéste. Szerintem a reptéren várja a következő járatot.

- Hogyhogy lekéste? Nem együtt mentetek?

- De igen, csak Ő utánam jött, mikor leszálltam. Kicsit veszekedtünk, aztán eljöttem. De közben elment a gép.

- Kicsit? – nézett rám újra és láttam, hogy mosolyog.

- Nem fontos – legyintettem.

- Várj – állt meg és én is megálltam – Ma megint azt mondtad, hogy jobb lesz mindkettőnknek, ha külön vagyunk. Tudnom kéne valamiről? – nézte az arcom fürkészve.

- Nem. Minden rendben – füllentettem egy mosoly kíséretében.

- Biztos? De ugye elmondanád, ha lenne valami baj?

- Persze – bólintottam.

Semmi okom nem volt rá, hogy többet mondjak. Nem akartam, hogy aggódjon vagy, hogy sajnáljon. Eddig minden rendben és nincs rá különösebb okom, hogy feltételezzem, hogy nem így lesz a továbbiakban is. Majd egyszer, ha már tényleg muszáj, elmondom Neki. De addig talán jobb, ha nem tudja.

Beültünk egy éjjel-nappali kis kávézóba és beszélgettünk. Úgy, mint régen. Teljesen olyan érzésem volt, mintha soha nem is váltunk volna szét. Nemhogy négy évre, de még egy-két napra sem. Kicsit megváltoztunk, idősebbek lettünk, érettebbek, de az, ami régen annyira boldoggá tett, újra ott volt. Ott ült velem szemben és a világ legszebb szempárjával nézett rám.

Későn mentünk vissza a szállodába, akkor már mindenki aludt. Igazából mi is annyira fáradtak voltunk, hogy ahogy lefeküdtünk, el is aludtunk. Zayn szorosan átölelt én pedig mosolyogva bújtam annyira közel hozzá, amennyire csak tudtam. Boldogabb voltam, mint valaha. Pár héttel ezelőtt még azt hittem, hogy én már sosem leszek újra boldog, hogy nem érdemlem meg, hogy az legyek. És mekkorát tévedtem. Ebből látszik, hogy a sors útjai teljesen kifürkészhetetlenek. Újra ott volt mellettem úgy, mint régen, de most sokkal boldogabb voltam.