39. rész Szemtől szemben

Amint ránéztem a sírra, az első, ami szembe tűnt, hogy szépen rendbe van tartva. Elgondolkoztam egy kicsit, de aztán rájöttem, hogy biztos Dave bízott meg vele valakit. Csak néztem a sírt és hirtelen annyi mondanivalóm volt. De nem tudtam, hol is kezdhetném ennyi idő után.

- Szia Apa – mondtam halkan. Bár a temetőben nem láttam senkit, biztos voltam benne, ha látna valaki, bolondnak tartana, hogy egy sírhoz beszélek. De nem érdekelt. Tudtam, hogy bárhol is van most, biztosan figyel és hall engem – Sajnálom, hogy eddig nem voltam, de képtelen voltam rá, hogy visszajöjjek – mondtam, miközben leültem a sír szélére és rátettem a virágot – Hiányzol…nagyon. Tudod, egyedül érzem magam és valahogy nem találom a helyem. Valahogy minden, de minden összeomlott körülöttem. Próbáltam tartani magam, de azt hiszem én ehhez túl kevés voltam. Te jó ég – temettem az arcom a kezembe – ha most látnál, azt hiszem, elszörnyednél. Mert nem erre tanítottál. De egyszerűen nem tudtam ezzel megbirkózni. A hiányod teljesen felőrölt – egy pár másodpercig hallgattam, aztán folytattam – De képzeld, hamarosan ügyvéd leszek. Már gyakornokoskodok. Remélem, leszek olyan jó, mint Te voltál. Legalábbis én mindent megteszek, hogy ne hozzak Rád szégyent. És jövő nyáron férjhez megyek. Ryan-nek hívják és Ő is ügyvéd. Nagyon jó ember, Te biztosan kedvelnéd. És hát szeret engem. És én is nagyon kedvelem Őt. A múlt hónapban kérte meg a kezem. Tudom, most biztosan azt kérdeznéd, hogy szeretem-e, boldog vagyok-e. És, hogy mi lenne a válaszom? Fogalmam sincs. Szeretem…de nem is tudom, ez nem szerelem, de bízok benne és biztosan nagyon szép életünk lesz. Ez azért számít valamit, nem?!  - mosolyodtam el keserűen – Az meg, hogy boldog vagyok-e?Nem…nem tudom. Hogy lehetnék boldog, ha Te már nem vagy velem?! És nem csak Te…mindenkit elveszítettem, aki valaha a boldogságot jelentette számomra. Te, Sammy, Nicky…Zayn. Már sosem lenne teljes a boldogságom. Dave itt van, próbál segíteni, de azt hiszem, már Ő sem bírja mellettem sokáig. Csalódott bennem, amit megértek. Ő tényleg mindent megtett értem, én pedig annyi fájdalmat okoztam Neki. De ennek ellenére mégis kitart mellettem – pár pillanatig némán meredtem a sírra és az elmúlt éveken gondolkoztam, amikor a zsebemben megrezzent a telefonom. Komótosan vettem elő, ránéztem a kijelzőre, amin Dave neve jelent meg, kinyomtam – Apa, most mennem kell, de ígérem, hamarosan újra jövök. Szeretlek – simítottam végig a fényképén, majd elindultam ki a temetőből.

Az egész hét hamar eltelt…talán túl hamar is. Próbáltam lelkiekben felkészülni arra, hogy hamarosan találkozni fogok Zayn-nel. Utáltam magam, hogy még ennyi idő után is izgulok, félek. Izgulok, mert az elmúlt években mindent kizártam az életemből, ahol láthattam volna…TV, újságok. Félek, mert bár próbálom elnyomni az érzéseimet és úgy tűnik néha egy-egy kis időre sikerül is és talán Ryan is tudta feledtetni, de nem tudom, mi lesz, ha újra szemtől szemben leszünk. Márpedig hamarosan látni fogom.

London külvárosa felé tartottunk Dave-vel egy szállodába. A szállodától alig pár percre lett kibérelve egy stúdió, ahol zavartalanul írhatjuk a dalokat.

Idegesen doboltam a felhúzott térdemen és lehunyt szemmel bizonygattam magamnak, hogy erős vagyok. De ugyan már…kit akarok becsapni?! Magamat?! Az eltelt évek egyáltalán nem azt igazolják, hogy erős vagyok…sokkal inkább azt, hogy inkább megfutamodok.

Dave beállt a parkolóba, leállította a kocsit, majd bátorítóan rám mosolygott. Kiszedtük a bőröndöket, majd elindultunk a bejárat felé.

A bejelentkezés hamar ment, közben két londiner mellénk állt, hogy a rendelkezésünkre álljon. A liftben csodálkozva figyeltem, hogy a legfelső gomb lett megnyomva.

- Lakosztály? – néztem kérdőn Dave-re.

- Igen – bólintott, de nem nézett rám.

A lift megállt a legutolsó szinten, én pedig ráérősen ballagtam oda az ajtóhoz. Kinyitottam és egyből leesett az állam. A lakosztályban már voltak.

- Nicole, úr isten – hallottam egy ismerős hangot, majd két kar ölelt át. Niall-é.

- Niall…Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem meglepetten, aztán a válla felett megpillantottam Harry-t és Louis-t – Vagyis, hogy kerültök ide? – módosítottam a kérdésemen.

- A menedzserünk úgy gondolta, így talán könnyebb lesz a munka, ha együtt is lakunk.

- Aha – préseltem ki magamból ezt az egy kis szót. A szívem összeszorult, erre egyáltalán nem számítottam. Közben Harry és Louis is odajöttek és megöleltek.

- Hogy vagy? – kérdezte Louis.

- Jól, köszi – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Pedig nem úgy nézel ki – nézett végig rajtam Niall.

Hát igen…tény, hogy sokat fogytam és a hófehér bőröm azt sugallta, hogy az elmúlt időkben a pincén kívül mást nem láttam.

- Ti viszont nagyon jól néztek ki – néztem végig rajtuk, elengedve a fülem mellett Niall megjegyzését.

- Melyik szoba üres? – kérdezte Dave, miközben bementünk. A fiúk rámutattak az egyikre és miután Dave közölte, hogy az lesz az enyém, bevitte a bőröndjeimet. A hátam mögül beszédfoszlányt és nevetést hallottam, mire megfordultam és szembe találtam magam Liam-mel és Zayn-nel. A szobára hirtelen kínos csend telepedett le. Pár másodpercig mindenki köztem és Zayn között járatta a szemét, én pedig igyekeztem kerülni, hogy ránézzek Zayn-re. Erre még nem voltam kész…nagyon nem…. Aztán Liam mosolyogva elindult felém, majd mikor oda ért hozzám szorosan átölelt.

- Jó, hogy újra látlak – mondta.

- Igen, én is örülök – a válla felett találkozott a tekintetem Zayn-ével. De csak egy pillanatra, aztán elkaptam a fejem. Dave épp visszajött, kezet fogott a fiúkkal, aztán ránéztem.

- Dave, beszélhetünk?

- Persze – a szoba felé biccentettem, elindultam, Dave pedig követett. Amint becsukta az ajtót, kifakadtam.

- Te tudtál erről?

- Igen, és sajnálom, el kellett volna mondanom.

- Igen, el kellett volna – mondtam – Ez nem fog menni – tettem hozzá beletúrva idegesen a hajamba.

- Mi? – nézett rám értetlenül.

- Ez. Az egész. Én haza megyek.

- Nem mész sehova – jelentette ki határozottan.

- Ó, de még mennyire, hogy megyek. Nem kényszeríthetsz arra, hogy maradjak.

- Nem, nem foglak kényszeríteni. De nem menekülhetsz örökké.

- Nézz rá, aztán nézz rám – mutattam végig magamon, utalva arra, hogy ez a pár év Zayn javára vált….csak még jobban néz ki. És én?! Hagyjuk inkább.

- Nicole – dörzsölte meg idegesen az arcát – minden esélyed megvolt rá, hogy rendbe gyere. Te döntöttél úgy, hogy hátat fordítasz a világnak.

- Inkább a világ fordult ellenem – mondtam halkan.

- Na, jó, ebből elég volt. Ne mártírkodj. Próbáltunk segíteni, nem hagytad. Az élet megy tovább. Próbálj Te is tovább lépni.

- De nem megy.

- Persze, mert nem akarsz – csattant fel – El akartál innen menni, belementem. Új életet akartál kezdeni, belementem. Elpocsékoltad a tehetséged, még ezt is végignéztem. Mert azt hittem, jót fog tenni. De nézz magadra. Miközben annyira új életet akartál kezdeni, még mindig a múlt miatt büntetetd magad. És már kezd elegem lenni abból, hogy megpróbáljak a kedvedben járni, mert nálad sosem lehet mostanában tudni, hogy mi jó és mi nem.

- Mit akarsz ezzel mondani? – néztem rá.

- Semmit.

- Aha, persze. Fordíts Te is hátat, úgy, mint mindenki más! Már megszoktam! – mondtam kicsit hangosabban, mint ahogy akartam.

- Itt egyedül Te fordítottál hátat mindenkinek.

- Jó, ebből elég volt! Ha csak sértegetni és bántani tudsz, akkor inkább hagyjuk az egészet.

- Én csak azt akarom, hogy nyisd ki végre a szemed és kezdj élni. Mert amit most csinálsz, az nem az!

- Óóó, bocsánat, hogy felnőttem és más dolgok foglalkoztatnak, mint régen.

- Nem erről beszélek. Hanem arról, hogy feladtál mindent. Vettél egy nagy fordulatot és már fogalmam sincs, hogy ki vagy.

- Jó, én ezt nem hallgatom tovább – nyitottam fel idegesen a bőröndöm, kivettem a füzetem, amibe a dalokat írom, kivágtam az ajtót és a nappaliban lévő asztalra dobtam.

- Nézzétek át és írjátok ki, ami tetszik – vetettem oda idegesen a fiúknak és elindultam az ajtó felé.

Mindannyian kérdőn néztek rám, valószínűleg hallották a vitánkat.

- Most meg hová mész? – kiáltott utánam Dave.

Már az ajtóban voltam és vissza sem fordulva válaszoltam.

- Oda, ahol nem sértegetnek – azzal bevágtam magam mögött az ajtót.