Egy ideig a hotel körül mászkáltam és próbáltam lenyugodni. Nem
nagyon ment. Aztán fogtam egy taxit, egy olyan helyre akartam menni,
ahol teljesen egyedül lehetek, ahol tudom, hogy nem fog megzavarni
senki. Végül az egyetlen helyre mentem, ahol úgy éreztem biztonságban
lehetek. Ahova mindig is mentem, ha egy kis magányra vágytam.
A taxi lassan megállt, kifizettem. Kiszálltam az autóból és miközben
elhajtott, én csak álltam és néztem a házat. Lassan elindultam, remegő
kezekkel vettem elő a táskámból a kulcsokat, amit mindig magamnál
hordtam és kinyitottam az ajtót. Évek óta nem voltam itt, de az érzés,
hogy itthon vagyok, ugyanolyan boldogsággal töltött el, mint mindig,
mikor hosszú idő után haza jöttem. Vagyis majdnem...most nem jött elém
senki… Apa nem szaladt elém, hogy hosszan magához szorítson, aztán
háborogjon egy sort azon, hogy már megint mennyit fogytam és milyen
fáradtnak látszok… Már sosem fogja ezt tenni.
Összeszorult szívvel lépkedtem tovább. El akartam adni a házat, de
aztán nem volt szívem….mégis csak ez az a hely, ahol felnőttem, ahová
annyi szép emlék köt. Minden úgy volt, ahogy hagytam. Bejártam az egész
házat, Apa szobájában egy kicsit elidőztem. Aztán jött az én szobám. A
parafatáblán még sok kép volt, amiket nem vittem magammal. Keserű
mosollyal néztem a képeket és felelevenítettem az emlékeket, a gyönyörű
és most mégis fájó emlékeket.
Végül kimentem a kertbe, felültem a szokott helyemre, a kőfalra. Fura
volt ennyi idő után újra itt ülni, de jó volt. Egy kis nyugalmat hozott
az amúgy feldúlt lelkembe. Elővettem a telefonom, ami eddig
folyamatosan rezgett. Rengeteg nem fogadott hívás Dave-től és volt egy
Ryan-től is. Majd később visszahívom, most nincs kedvem Vele
beszélni…sőt, senkivel sincs. Kikapcsoltam a telefonom.
A panorámát nézve, próbáltam nem gondolni semmire, de nem nagyon
ment. Dave mondatai folyamatosan ott dübörögtek a fülemben és nem
hagytak nyugton. Vajon tényleg ennyire megváltoztam volna?! Lehet. De én
csak próbáltam továbblépni. Lehet, hogy nem így kellett volna
csinálnom. Nagyon sok rossz döntést hoztam és ez miatt nagyon sok embert
elvesztettem magam körül. És ez fáj…rettentően. De már nem tudom
visszacsinálni…az időt sajnos nem lehet megállítani, visszapörgetni…
Pedig néha nagyon jó lenne.
És Zayn…mikor megláttam, úgy éreztem, mintha csak tegnap láttam volna
utoljára. Legalább is, az érzéseimet tekintve. Ami megrémített, mert a
tervem, miszerint elfelejtem, kudarcba fulladt. Még mindig szeretem… Ami
hülyeség, hiszen a nyáron férjhez megyek. És nem mehetek férjhez, ha
közben mást szeretek… Pedig Ryan nagyon figyelmes, kedves, okos, jól néz
ki, bárki szívesen hozzá menne és biztos boldog lenne Vele, de az én
szememben van egy hibája van….hogy Ő nem Zayn…
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig ültem ott és gondolkoztam, de végül
rávettem magam, hogy elinduljak. Hiszen azért vagyok itt, hogy dalokat
írjak…és most félre kell tennem minden érzelmemet és arra kell
koncentrálnom, hogy elvégezzem a munkámat.
A szállodába visszaérve a fiúkat a nappaliban találtam. Valamivel épp játszottak. A füzetem ott hevert az asztalon.
- Tetszett valamelyik? – böktem a füzet felé.
- Nem rosszak. De mi valami másra gondoltunk. – felelte Harry.
- Gondoltam. Rendben, akkor holnap neki is állhatunk, idén nehéz
félévem lesz, sokat kell tanulnom, úgyhogy szeretnék minél hamarabb
végezni és haza menni.
- Haza? –vonta fel a szemöldökét Zayn kérdőn és egy kis döbbenetet is látni véltem az arcán.
- Igen, haza – nyomatékosítottam.
Elvettem egy üveg vizet az asztalról, épp nyitottam ki, amikor észre vettem, hogy Niall csodálkozva néz rám.
- Mi az? – néztem rá.
- Szép gyűrű – bökött a kezem felé.
- Kösz – mondtam halkan és éreztem, hogy elpirulok. Elfelejtettem
levenni. Nem akartam, hogy így tudják meg, sőt…egyáltalán nem akartam,
hogy megtudják.
- Megnézhetem? – jött közelebb Niall.
- Persze – nyújtottam felé a kezem.
- Szép – ismételte.
- Ki a szerencsés? – kérdezte mosolyogva Liam.
- Ryan-nek hívják. Ügyvéd.
- És mikor lesz a nagy nap? – kérdezte Louis.
A többiek is odajöttek, hogy megnézzék, csak Zayn maradt ülve.
- A nyáron – feleltem és Zayn-re néztem, aki csak csodálkozva meredt rám.
Míg a fiúk gratuláltak, kijött Dave is a szobájából.
- Végre, hogy itt vagy. Jól vagy? – sietett oda hozzám.
- Persze, semmi gond – néztem rá – Beszélhetünk?
Elindult az erkélyre, én pedig követtem.
- Sajnálom, kicsit kiakadtam délután – mondtam, mikor megállt és szembe fordult velem.
- Semmi baj. Én is mondtam pár durva dolgot, ne haragudj.
- Nem gond. Meg…azt hiszem, igazad van….de egyszerűen nem tudok rajta változtatni.
- Már az is nagy dolog, hogy nem mentél el az első repülőgéppel – ölelt át nevetve.
- Akkor nincs harag? – néztem rá félve.
- Nincs. De én megyek aludni. Maradsz még?
- Igen.
- Jó, de ne sokáig. Szerintem egy megfázás még pont nem hiányzik Neked. És vedd be a gyógyszereket.
- Dave, bármennyire is gyerekesen viselkedek néha, nem vagyok az. Nem felejtem el.
- Jó, csak szóltam. Jó éjt. – aztán bement.
- Jó éjt.
Egy ideig még kint álltam, jól esett a hűvös szél, aztán egy hangra lettem figyelmes, amitől megborzongtam.
- Szóval férjhez mész? – dőlt neki Zayn az erkélyajtónak és rágyújtott. Sem a hangja, sem a stílusa nem tetszett.
- Nem, mintha sok közöd lenne hozzá, de igen.
- Hát, gratulálok – mondta ugyanabban a stílusban és egyáltalán nem tűnt őszintének.
- Kösz – préseltem ki magamból és minden akaraterőmre szükségem volt,
hogy ne szóljak be Neki valamit – Megyek aludni. Jó éjt. – mondtam
inkább.
Csak bólintott felém és kicsit félre állt, hogy be tudjak mellette menni.
A szobámba érve még mindig csak rajta járt az eszem. Mit vár tőlem?!
Mi baja azzal, ha én férjhez megyek?! Hiszen Ő csalt meg…én képes lettem
volna itt maradni… Bár rég volt ilyen, de Zayn járt a fejemben, amikor
elaludtam és ennek egyáltalán nem örültem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése