42. rész Egy másik szemszög

Az elmúlt egy hétben próbáltam elkerülni Zayn-t, ami elég nehezen ment, hiszen együtt dolgozunk. Mindig úgy alakítottam, hogy még véletlenül se legyünk kettesben. Ha mégis így történt, volt rá egy-két eset, amikor próbált velem beszélni, de mindig leráztam valamilyen indokkal, sőt, az utolsó ilyen alkalommal csak egyszerűen a szemébe mondtam, hogy egyáltalán nem akarok Vele beszélni. A többiek előtt pedig meg sem próbált velem beszélni. Pedig szerintem tudták vagy legalább is sejtették, hogy mi történt és a levegőben szinte kézzel fogható volt a feszültség. Nem akartam Vele beszélni, mert féltem…féltem, hogy újra elgyengülök.

Hétfőn, késő este Niall-lal ültem a szobámban, és míg én gitároztam, addig Ő énekelt. Szerettük volna átírni az egyik dalt, mert sehogy nem tetszett.

- Na, ez már egész jó – dőlt hátra Niall.

- Nem is tudom…nekem még mindig nem igazán tetszik – néztem az előttem lévő füzetre.

- Pedig így már jó lesz. Elénekeled Te is? – nyúlt a gitár felé, de csak a fejemet ráztam.

- Inkább nem.

- Mostanában nem igazán énekelsz – nézett rám.

- Mert nincs kedvem – vontam meg a vállam.

- Neked?! – nézett rám kérdőn – Pont Neked, aki régen mindig mindenhol énekelt?

- Az régen volt – feleltem.

- Sokat változtál – nézett végig rajtam.

Miért mondja ezt mindenki?! Már kezd elegem lenni belőle.

- Igen, lehet. De minden megváltozott, én csak ezekkel együtt változtam.

- Mi van Zayn-nel? – tette fel hirtelen a kérdést, amin egy kicsit meglepődtem.

- Ezt Neked kéne tudnod. Te beszélsz Vele.

- Tudod, hogy értem.

- Nem Niall, fogalmam sincs, miről beszélsz – mondtam olyan hangsúllyal, hogy éreztessem, nem akarok erről többet beszélni.

- Nicole, valamit tudnod kell…Zayn akkor

- Nem érdekel – szóltam közbe – Lezártam ezt az egészet.

- Ezt most szerintem Te se hiszed el.

- De igen – mondtam, és próbáltam meggyőző lenni, de Niall csak egy halvány mosollyal az arcán rázta a fejét, aztán az előttem lévő füzetért nyúlt.

- Akkor még egyszer.

Miután Niall elment aludni, felhívtam Ryan-t, hogy mikor jön, de csak azt mondta, hogy még nem tudja pontosan, mert közbe jött valami. Mindegy…teljesen.

Gyorsan letusoltam, azzal a szándékkal, hogy minél hamarabb ágyba kerüljek és alhassak. De sehogy nem tudtam elaludni. Egy ideig forgolódtam, majd felkeltem. Gondoltam, iszok egy kis kakaót, hátha az segít. A konyhába menet, halk beszédfoszlányokat hallottam. Ahogy egyre közelebb értem, tisztán ki tudtam venni Dave hangját. Gondoltam, csak telefonál. De aztán meghallottam egy másik hangot…Zayn-ét. Megálltam az ajtóban, be akartam menni, de aztán meghallottam, hogy rólam beszélnek. Megálltam az ajtóban és hallgatóztam.

- Mi történt, miután elmentetek?

- Hát…egy ideig minden, de minden munkát elvállalt. Leforgatta a filmet, aztán elvállalt egy másikat, közben fellépései voltak, tanult. Szinte alig aludt. Túlvállalta magát. Egyszer még a forgatás alatt is összeesett, annyira kimerült volt. Aztán egy idő után kezdte visszamondani a fellépéseit. Próbáltam rábeszélni, hogy menjen el egy pszichológushoz, de nem akart. Te is tudod, milyen makacs. Nem vettem rajta észre a jeleket, pedig kellett volna – megállt egy pillanatra és hangjából csak úgy sugárzott a szomorúság - Egyik nap sokáig dolgoztam, későn mentem haza. Azt hittem, hogy már alszik, benéztem hozzá a szobába, a földön feküdt. Mellette egy üres üvegcse, amiben altató volt. Bevette mindet. Azt hittem, későn érkeztem….és igazam lett. Bár a mentő még időben kiért, de onnantól kezdve teljesen megváltozott. Nem beszélt hozzám, nem akart elmenni sehova. Nicky-t egyszerűen elűzte maga mellől.  Az összes fellépését, forgatását lemondta. Mindent.

- De miért? – kérdezte Zayn és hallottam a hangjában a döbbenetet.

- Sosem beszéltünk erről. Utána egy ideig a pszichiátrián volt. A levélben csak annyit írt, hogy Ő ezt nem bírja elviselni, egyedül érzi magát, hiába vagyok ott mellette. Teljesen belebetegedett a gyászba. Mikor kijött a pszichiátriáról, napi 24 órában mellette voltam. Ráment a házasságom is. De még ha ez fájt is, csak azt akartam, hogy Nicole rendbe jöjjön, hogy olyan legyen, mint amilyen régen volt. Tartoztam ennyivel az apjának.

- És utána mi történt?

- Mivel kiválóan vizsgázott, felvették egyetemre. Gondoltam, ott majd társaságban lesz, jót fog tenni neki. De nem így lett. Teljesen magába zárkózott, nem csinált mást, csak dalokat írt és tanult. Sokat. Az a legnagyobb baj, amit nem ismer fel, hogy Neki nem egy irodában vagy a bíróságon kéne üldögélnie, hanem énekelnie kellene. Neki a színpadon a helye. De azt hiszem, saját magát okolja a balesetért. Néha még ma is hallom, ahogy sírva és kiabálva ébred. És nem csak az miatt, hogy álmában újra átéli a balesetet. Az is ugyanúgy megviselte, hogy Téged elhagyott.  Annyira görcsösön el akart felejteni mindent, ami a régi életére emlékeztette, hogy még az éneklést is képes volt feladni. Bár, néha, amikor azt hiszi, nem vagyok a közelében, hallom, ahogy énekel. És ez teljesen elszomorít. Elpazarolja a tehetségét. És nem tudok, mit tenni. Már nem. Nem hallgat rám.

- És ez a Ryan?

- Áááá….ugyan már. Örültem, hogy megismerkedett vele, mert végre eljárt otthonról. De nem Nicole-hoz való. Neki ennél több kell, nem egy ügyvéd, akivel esténként megbeszélhetik, hogy kivel mi történt az irodában vagy az iskolában. Mert másról nem beszélnek. Szinte soha nem járnak el sehova, mert Ryan rengeteget dolgozik, Nicole pedig tanul. De…ha engem kérdezel, szerintem nem szereti. Valamilyen szinten biztos, de hogy ez nem szerelem, az is biztos.

- Sokat változott, az tuti.

- Igen. És ami a legrosszabb, hogy már szinte semmit nem beszél meg velem. Főleg a fontos dolgokat. Úgy, kb. egy fél évvel ezelőtt, kezdett feltűnni, hogy sokat jár el otthonról, esetleg nem megy be órára – itt megdermedtem. Eddig is szörnyű volt hallgatnom Dave szemszögéből az egészet, de tudtam, hogy mire készül. Ezért valamit tennem kellett. Így hirtelen kinyitottam az ajtót és beléptem.

- Ti még fent vagytok? – kérdeztem és próbáltam döbbent arcot vágni, mint aki eddig nem hallott semmit.

- Igen, de már elég késő van, én megyek is aludni. Jó éjt! – állt fel Zayn, szomorúan végig nézett rajtam,  aztán kiment.

Mikor kiment, Dave-hez fordultam.

- Régóta beszélgettetek?

- Nem.

- Értem. És miről beszéltetek? – kérdeztem, miközben oda mentem a hűtőhöz, hogy egy kis tejet igyak. Már nem volt kedvem kakaót csinálni.

- Erről-arról. Nem fontos.

- Ugye, nem mondtad el Neki? – néztem rá félve.

- Nem. De nagyon nem helyeslem, hogy senkinek nem mondtad el. Nicole, ideje lenne elmondanod Ryan-nek is, nem gondolod?

- Nem, még nem. Majd. Most megyek aludni. Jó éjt.

Bementem a szobámba, becsuktam az ajtót, neki dőltem és lecsúsztam rajta. A sírás csak úgy fojtogatott. Sosem gondoltam bele, hogy Dave-nek milyen nehéz lehet. Megrémített, hogy Dave tényleg ennyi mindent feláldozott…az idejét…az energiáját…ráment a házasság. De még csak eszembe se jutott, hogy Ő hogy érezheti magát. Mindig csak magamra gondoltam. El voltam foglalva azzal, hogy milyen szörnyű, hogy elvesztettem az Apámat. Tényleg az, és még mindig fáj. De Dave ugyanúgy elvesztett egy régi, jó barátot. Be kellett látnom, hogy egy önző dög vagyok. Aki nem foglalkozik semmi mással, csak és kizárólag saját magával. Hogy elmartam magam mellől mindenkit?! Nem érdekelt…és képes voltam úgy beállítani magamban az egészet, mintha nekem fordítottak volna hátat…pedig én voltam az, aki minden segítséget elutasított… Mikor indultam el teljesen a lejtőn? Mikor váltam én ilyenné? Érzéketlenné? És vajon…van még visszaút erről a lejtőről? Vagy már teljesen a mélyben vagyok?!