35. rész Valóság

Hogy telt az elmúlt három nap?! Szörnyen. Fáradt voltam, mert egyszerűen nem tudtam aludni. Féltem aludni. Álmomban folyamatosan újra éltem a szombat estét és a sírástól zihálva ébredtem fel. Dave folyamatosan telefonált vagy elment a temetést rendezni, így szinte alig láttam. Zayn ott volt velem, de szinte kényszerítenem kellett, hogy haza menjen, a saját lakásába. Tudtam, hogy velem akar lenni, segíteni akar. De nem tudott, mert nem hagytam. Úgy éreztem, most senki se tud rajtam segíteni.

Sammy szülei is voltak nálam. Nagyon megviselte Őket a történtek, de ennek ellenére, biztosítottak arról, hogy bármiben segítenek, csak szóljak.

Egész nap szótlanul ültem a bejárati ajtóval szembeni lépcsőn és vártam. Vártam, hogy Apa mosolyogva belépjen rajta és úgy legyen minden, mint ahogy régen volt. Hogy véget érjen ez az egész rémálom. De hiába vártam…az ajtó nem nyílt…és Apa nem sétált be rajta. Nem maradt más, csak a könyörtelen és rideg valóság…amiben egyedül maradtam.

Reggel a kertben ültem egy bögre kávéval a kezemben, egyik cigiről a másikra gyújtva, amikor csöngettek. Nem mozdultam, Zayn, aki már korán reggel átjött, gondoltam, majd kinyitja. Pár perccel később megjelent a kertbe vezető ajtóban.

- Téged keresnek.

- Ki az?-kérdeztem, miközben elnyomtam a cigit.

- Nem tudom.

Ki lehet az ilyen korán? Beléptem a konyhába és akkor megláttam… Bár évek óta nem láttam, tudtam ki Ő. Szembe néztem, szinte tökéletes másommal…csak kicsit idősebb kiadásban. Elöntött a düh.

- Te meg mit keresel itt?- néztem rá.

- Szia Nicole. Hallottam mi történt. Hogy vagy?-tett egy lépést felém, mire én hátráltam egyet. Hitetlenkedve megráztam a fejem.

- Mit keresel itt?-tettem fel újra a kérdést.

- Sajnálom, ami Apáddal történt. Ide jöttem, mert gondoltam

- Mit? Mit gondoltál?-szóltam közbe idegesen-Hogy szükségem van Rád?-nevettem fel kínómban-Közlöm Veled, hogy nincs.

- Nicole, ne mond ezt, még gyerek vagy. Én pedig az Anyád vagyok. Segíteni szeretnék.

- Hát ez vicces. Most, hogy Apa nincs, hirtelen érdekes lettem a számodra? Úgy érzed, szükségem van Rád?-láttam, hogy közbe akar szólni, de feltettem az ujjam-Hallgass végig. Tudod, mikor lett volna Rád szükségem?! Mondjuk az elmúlt 14 évben. Hol voltál akkor, amikor elkezdtem az iskolát? Akkor, amikor Anyák napján nem volt kinek virágot adnom? Akkor, amikor először voltam szerelmes? Akkor, amikor először csalódtam? Akkor, amikor először léptem fel? Sehol! Sehol nem voltál az elmúlt 14 évben, amikor szükségem lett volna Rád. Most meg ide állítasz, mintha semmi nem történt volna. Köszönöm, de nincs Rád szükségem. Már nincs!-észre se vettem, hogy kiabálok, csak a hirtelen beállt csendben jöttem rá, hogy a szavaim visszhangzanak. Zayn félre állt, az Anyám pedig csak hitetlenkedve meredt rám.

- Sajnálom, hogy így gondolod.

- Tettél érte, hogy így gondoljam.

- Csak hallgass végig.

- Szerintem nincs miről beszélnünk. Úgyhogy mehetsz is. Tudod, kár volt ezért ennyit vezetned. Ja, és majd csukd be az ajtót. Kívülről -aztán szó nélkül elmentem mellette, az emeletre indulva, de visszafordultam-Nem akarom, hogy el gyere a temetésre. Semmi keresnivalód nincs ott-azzal ott hagytam és felmentem az emeletre. Pár perccel később Zayn utánam jött.

- Elment-közölte.

Nem szóltam, csak bólintottam.

- Itt hagyta a hotel címét, ahol most van.

- Nem érdekel, dobd ki.

- Nem gondolod, hogy kicsit durva voltál Vele? Mégis csak az Anyád.

- Nem. Szerintem még finoman is fogalmaztam. Mióta elment, egyszer sem telefonált vagy írt vagy keresett meg. Egyszerűen tett rá, hogy mi van Velem. És nem arról van szó, hogy nem akart családot, mert ha jól tudom, azóta született gyereke. Ő csak engem nem akart. Minket nem akart.

- Ne mondj ilyet, biztos nem így van.

- De igen, így van. Hidd el-mondtam keserűen.

- Sajnálom-ölelt át.

- Nem kell. Én sajnálom, hogy ezt végig kellett hallgatnod.

Kicsit elhúzódott és kérdőn nézett rám, mire egy kicsit közelebb hajoltam hozzá. Napok óta távolságtartó voltam, a baleset óta, most először hagytam, hogy megcsókoljon. Igen, persze, azt mondják, az élet megy tovább. De én még mindig nem tudtam, hogy mi lesz…hogyan tovább. A fix, biztonságot adó életem, egyik napról a másikra megváltozott…egy hatalmas kérdőjel lett. És nem találtam a kiutat. Elhúzódott, majd néma csendben kezdtünk el készülődni.  Mire elkészültünk, Dave is megérkezett és indulhattunk is…Sammy temetésére. A többiekkel a temetőben találkoztunk. Mikor megláttam Niall-t, összeszorult a szívem. Magába roskadva állt és csak bámult maga elé. Úgy látszik tényleg sokat jelentett Neki Sammy. A temetés gyönyörű volt…azt hiszem. Nem igazán figyeltem másra, csak a könnyeimen át néztem a hófehér koporsót és rájöttem, hogy az élet igazságtalan. Nem lehet, hogy egy egészséges, fiatal, életerős lány így elmenjen. Most nekem kéne ott feküdnöm…vagy nekem is…talán akkor nem fájna ennyire.

A temetés után Zayn Harryékkel ment haza, engem pedig Dave haza vitt.

- Aludj egy kicsit-nézett rám fürkészve.

- Nem akarok.

- Ki kell magad pihenned.

- De nem tudok.

Elment, majd egy gyógyszeres dobozzal tért vissza, amiből kettőt a kezembe nyomott.

- Ezt vedd be.

Miután haza engedtek, elzárt minden gyógyszert, mert attól tartott, hogy valami hülyeséget fogok csinálni elkeseredettségemben. Bevettem, majd elindultam felfelé, de nem a saját szobámba mentem. Megálltam Apa szobája előtt, nagy levegőt vettem és benyitottam. A jellegzetes illata még mindig átjárta a szobát, engem pedig fojtogatott a sírás. Végig húztam a kezem a bevetett ágyán. Majd lefeküdtem. Minden úgy volt, ahogy hagyta. Képtelen voltam hozzá nyúlni.

- Hiányzol-temettem az arcom a párnába, beszívva az illatát és a gyógyszer hatására, sírva aludtam el.

A gyógyszer megtette a hatását. Az egész délutánt és éjszakát végig aludtam, álomtalanul. Aztán hajnalban megébredtem és már nem bírtam vissza aludni. Egész nap csak járkáltam fel-alá a házban. Nem találtam a helyem. Olyan idegennek tűnt minden.

http://www.youtube.com/watch?v=BnQ9ZRqnEto (ajánló)

Aztán végül fél 2-kor elindultunk a temetőbe. Leültem a koporsó elé és csak néztem a könnyeimen át. Oda-oda jöttek részvétet nyilvánítani, de nem tudtam rájuk figyelni. Dave egy percre se mozdult mellőlem és válaszolgatott helyettem. Aztán mikor megérkeztek Zayn-ék, mindannyian oda jöttek, megöleltek, majd a hátsó sorok egyikébe álltak. Aztán egyszer csak valaki megállt a koporsó előtt és egy szál virágot helyezett el. Az Anyám. Elöntött ismét a düh, már fel akartam állni, de Dave megfogta a kezem és a fülembe súgta, hogy ne csináljak jelenetet. Szót fogadtam.

A pap elkezdte, de nem tudtam rá figyelni. Csak az előttem lévő koporsót néztem meredten. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy nincs többé. Aztán éreztem, hogy Dave meglök.

- Te jössz.

- Mi?-néztem rá kérdőn.

- A beszéd.

- Nem fog menni-sütöttem le a szemem.

- De igen. Erős vagy. Menni fog-nézett rám biztatóan, mire felálltam és lassan kisétáltam a pap mellé és szembe fordultam az emberekkel. Csak most szembesültem azzal, hogy mennyien eljöttek. Megköszörültem a torkom, mély levegőt vettem, összeszedtem a gondolataimat és elkezdtem.

- Köszönöm, hogy ennyien eljöttek. Jó látni, hogy mennyien szerették az Édesapámat. John Carlson nem csak egy ügyvéd volt, a szakmájában szinte a legjobbnak számított. Több volt benne. Nem csak főnök, üzlettárs, barát, hanem Édesapa is. Az, hogy milyen volt a munkájában, arról nem sokat tudok. Erről azok tudnának beszélni, akik vele együtt dolgoztak. Azt tudom csak mondani, hogy maximalista volt. És nem csak a munkájában, hanem az élet minden területén. Lehet, hogy szigorú és olykor kemény volt, de a legjobb szívű ember volt, akit valaha ismertem. Számomra nem csak az Édesapám volt, hanem a legjobb barátom. Olyan ember, akihez bármikor fordulhattam. Akivel bármiről beszélhettem és mindig tudott segíteni. Ha elbizonytalanodtam valamiben, Ő ott volt és támogatott. Sajnos túl korán ragadta el tőlem/tőlünk az Isten. És én még annyi mindent nem mondtam el Neki, annyi mindent nem beszéltünk meg és annyi mindent nem kérdeztem meg Tőle. Bárhol is legyen most, remélem tudja, hogy szeretem és hogy sosem fogom elfelejteni. Büszke vagyok rá, hogy a lánya lehettem és remélem, egy nap olyan ember válhat belőlem, mint amilyen Ő volt és akire büszke lehet.

A könnyeimmel küszködve visszasétáltam Dave-hez, aki átkarolt. És akkor jött a legfájdalmasabb dolog, amit valaha átéltem. A koporsót elkezdték leengedni, én pedig csak álltam és zokogtam. Dave odakísért és a még mindig lefelé ereszkedő koporsóra dobtam a fehér rózsát, amit eddig szorongattam. Végül leért és a földet elkezdték rádobálni. Fülsiketítően hatolt a fülembe és még jobban zokogtam. Dave átkarolt és magához húzott. Az arcomat a vállába temettem, de a föld robajlásától ez sem szabadított meg. Aztán egyre halkabban lehetett hallani, míg végül abba maradt. A koszorúkat elhelyezték a síron, aztán sorban mindenki oda jött hozzám, mondták pár szót, de a sírástól nem tudtam válaszolni. Aztán egy ismerős illat csapott meg és ismerős kezek fontak maguk közé. Zayn.

- Átmenjek?-csak a fejemet ráztam- Akkor majd hívlak.

- Majd én hívlak-nyögtem ki.

Adott egy puszit a homlokomra, majd elment.

Némán álltam, csak néztem a sírt. Nem tudom, meddig álltam ott, de egyszer csak Dave megsimította a kezem.

- Menjünk-mondta halkan.

Körbe néztem, a temetőben rajtunk kívül már nem volt senki. Olyan volt, mintha várnék valamire….pedig nem volt mire várni. Bólintottam, majd elindultunk.

Haza érve, felmentem a szobámba, ledőltem az ágyamra és próbáltam nem gondolni semmire. De nem ment. Egyfolytában Apa és Sammy járt a fejemben. Lehunytam a szemem és rájöttem, hogy még egy hét se telt, de már nem tudom felidézni az arcukat, a mosolyukat, a hangjukat. Az nem lehet, hogy elfelejtsem őket! Kétségbeesetten próbáltam kapaszkodni az egyre halványuló emlékeimbe.

Este Dave jött fel, hogy kész a vacsora. Lementem, de csak a villámmal turkáltam az ételben.

- Nicole, enned kell-szólt rám Dave.

- Nem vagyok éhes.

- Figyelj, arra gondoltam, hogy ha már velem és Zayn-nel nem beszélsz, jó lenne, ha valakivel beszélnél a történtekről.

- Pszichológushoz akarsz küldeni?-néztem fel rá a tányéromból.

- Nem akarlak, de muszáj lesz. Egyre rosszabbul nézel ki.

- Nem fogok agyturkászhoz járni.

- Jó, én csak megemlítettem. A másik dolog. Felhívtam a rendezőt, azt mondta, hogy addig maradhatsz itthon, amíg szeretnél. Elcsúsztatják a forgatást.

- Nem kell. Megyek.

- Biztos vagy benne?-nézett rám kérdőn.

- Még a hétvégén vissza akarok menni Los Angelesbe-mondtam ki, ami már pár napja megfogalmazódott a fejemben.

- Erre semmi szükség.

- És el akarom adni ezt a házat.

- Tessék?-döbbent le.

- Nem akarok többet ide visszajönni.

- Nicole, Apád biztos, hogy nem akarná ezt.

- Honnan tudjam, hogy mit akarna vagy mit nem? Vagy, hogy mit várna el tőlem?! Meghalt-kiabáltam, aztán megálltam. A szavak csak úgy visszhangzottak a fülemben. És lassan elért a tudatomig.

- Dave-szóltam halkan.

- Igen?

- Meghaltak.

- Igen, tudom.

- És többet már nem jönnek vissza.

- Nem-suttogta, mire kitört belőlem megint a sírás.

Dave odajött, átölelt és próbált nyugtatni. Pár perc elteltével már csak szipogtam.

- Biztos, hogy el akarsz menni?

- Igen-mondtam halkan.

- És Zayn?

- Nem tudom…semmit se tudok…csak azt, hogy el akarok menni innen, minél hamarabb.

- Rendben, vasárnapra foglalok jegyeket-adta meg magát, én pedig csak bólintottam.