40. rész Kell egy hely...

Egy ideig a hotel körül mászkáltam és próbáltam lenyugodni. Nem nagyon ment. Aztán fogtam egy taxit, egy olyan helyre akartam menni, ahol teljesen egyedül lehetek, ahol tudom, hogy nem fog megzavarni senki. Végül az egyetlen helyre mentem, ahol úgy éreztem biztonságban lehetek. Ahova mindig is mentem, ha egy kis magányra vágytam.
A taxi lassan megállt, kifizettem. Kiszálltam az autóból és miközben elhajtott, én csak álltam és néztem a házat. Lassan elindultam, remegő kezekkel vettem elő a táskámból a kulcsokat, amit mindig magamnál hordtam és kinyitottam az ajtót. Évek óta nem voltam itt, de az érzés, hogy itthon vagyok, ugyanolyan boldogsággal töltött el, mint mindig, mikor hosszú idő után haza jöttem. Vagyis majdnem...most nem jött elém senki… Apa nem szaladt elém, hogy hosszan magához szorítson, aztán háborogjon egy sort azon, hogy már megint mennyit fogytam és milyen fáradtnak látszok… Már sosem fogja ezt tenni.
Összeszorult szívvel lépkedtem tovább. El akartam adni a házat, de aztán nem volt szívem….mégis csak ez az a hely, ahol felnőttem, ahová annyi szép emlék köt. Minden úgy volt, ahogy hagytam. Bejártam az egész házat, Apa szobájában egy kicsit elidőztem. Aztán jött az én szobám. A parafatáblán még sok kép volt, amiket nem vittem magammal. Keserű mosollyal néztem a képeket és felelevenítettem az emlékeket, a gyönyörű és most mégis fájó emlékeket.
Végül kimentem a kertbe, felültem a szokott helyemre, a kőfalra. Fura volt ennyi idő után újra itt ülni, de jó volt. Egy kis nyugalmat hozott az amúgy feldúlt lelkembe. Elővettem a telefonom, ami eddig folyamatosan rezgett. Rengeteg nem fogadott hívás Dave-től és volt egy Ryan-től is. Majd később visszahívom, most nincs kedvem Vele beszélni…sőt, senkivel sincs. Kikapcsoltam a telefonom.
A panorámát nézve, próbáltam nem gondolni semmire, de nem nagyon ment. Dave mondatai folyamatosan ott dübörögtek a fülemben és nem hagytak nyugton. Vajon tényleg ennyire megváltoztam volna?! Lehet. De én csak próbáltam továbblépni. Lehet, hogy nem így kellett volna csinálnom. Nagyon sok rossz döntést hoztam és ez miatt nagyon sok embert elvesztettem magam körül. És ez fáj…rettentően. De már nem tudom visszacsinálni…az időt sajnos nem lehet megállítani, visszapörgetni… Pedig néha nagyon jó lenne.
És Zayn…mikor megláttam, úgy éreztem, mintha csak tegnap láttam volna utoljára. Legalább is, az érzéseimet tekintve. Ami megrémített, mert a tervem, miszerint elfelejtem, kudarcba fulladt. Még mindig szeretem… Ami hülyeség, hiszen a nyáron férjhez megyek. És nem mehetek férjhez, ha közben mást szeretek… Pedig Ryan nagyon figyelmes, kedves, okos, jól néz ki, bárki szívesen hozzá menne és biztos boldog lenne Vele, de az én szememben van egy hibája van….hogy Ő nem Zayn…
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig ültem ott és gondolkoztam, de végül rávettem magam, hogy elinduljak. Hiszen azért vagyok itt, hogy dalokat írjak…és most félre kell tennem minden érzelmemet és arra kell koncentrálnom, hogy elvégezzem a munkámat.

A szállodába visszaérve a fiúkat a nappaliban találtam. Valamivel épp játszottak. A füzetem ott hevert az asztalon.
- Tetszett valamelyik? – böktem a füzet felé.
- Nem rosszak. De mi valami másra gondoltunk. – felelte Harry.
- Gondoltam. Rendben, akkor holnap neki is állhatunk, idén nehéz félévem lesz, sokat kell tanulnom, úgyhogy szeretnék minél hamarabb végezni és haza menni.
- Haza? –vonta fel a szemöldökét Zayn kérdőn és egy kis döbbenetet is látni véltem az arcán.
- Igen, haza – nyomatékosítottam.
Elvettem egy üveg vizet az asztalról, épp nyitottam ki, amikor észre vettem, hogy Niall csodálkozva néz rám.
- Mi az? – néztem rá.
- Szép gyűrű – bökött a kezem felé.
- Kösz – mondtam halkan és éreztem, hogy elpirulok.  Elfelejtettem levenni. Nem akartam, hogy így tudják meg, sőt…egyáltalán nem akartam, hogy megtudják.
- Megnézhetem? – jött közelebb Niall.
- Persze – nyújtottam felé a kezem.
- Szép – ismételte.
- Ki a szerencsés? – kérdezte mosolyogva Liam.
- Ryan-nek hívják. Ügyvéd.
- És mikor lesz a nagy nap? – kérdezte Louis.
A többiek is odajöttek, hogy megnézzék, csak Zayn maradt ülve.
- A nyáron – feleltem és Zayn-re néztem, aki csak csodálkozva meredt rám.
Míg a fiúk gratuláltak, kijött Dave is a szobájából.
- Végre, hogy itt vagy. Jól vagy? – sietett oda hozzám.
- Persze, semmi gond – néztem rá – Beszélhetünk?
Elindult az erkélyre, én pedig követtem.
- Sajnálom, kicsit kiakadtam délután – mondtam, mikor megállt és szembe fordult velem.
- Semmi baj. Én is mondtam pár durva dolgot, ne haragudj.
- Nem gond. Meg…azt hiszem, igazad van….de egyszerűen nem tudok rajta változtatni.
- Már az is nagy dolog, hogy nem mentél el az első repülőgéppel – ölelt át nevetve.
- Akkor nincs harag? – néztem rá félve.
- Nincs. De én megyek aludni. Maradsz még?
- Igen.
- Jó, de ne sokáig. Szerintem egy megfázás még pont nem hiányzik Neked. És vedd be a gyógyszereket.
- Dave, bármennyire is gyerekesen viselkedek néha, nem vagyok az. Nem felejtem el.
- Jó, csak szóltam. Jó éjt. – aztán bement.
- Jó éjt.

Egy ideig még kint álltam, jól esett a hűvös szél, aztán egy hangra lettem figyelmes, amitől megborzongtam.
- Szóval férjhez mész? – dőlt neki Zayn az erkélyajtónak és rágyújtott. Sem a hangja, sem a stílusa nem tetszett.
- Nem, mintha sok közöd lenne hozzá, de igen.
- Hát, gratulálok – mondta ugyanabban a stílusban és egyáltalán nem tűnt őszintének.
- Kösz – préseltem ki magamból és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne szóljak be Neki valamit – Megyek aludni. Jó éjt. – mondtam inkább.
Csak bólintott felém és kicsit félre állt, hogy be tudjak mellette menni.
A szobámba érve még mindig csak rajta járt az eszem. Mit vár tőlem?! Mi baja azzal, ha én férjhez megyek?! Hiszen Ő csalt meg…én képes lettem volna itt maradni… Bár rég volt ilyen, de Zayn járt a fejemben, amikor elaludtam és ennek egyáltalán nem örültem...

39. rész Szemtől szemben

Amint ránéztem a sírra, az első, ami szembe tűnt, hogy szépen rendbe van tartva. Elgondolkoztam egy kicsit, de aztán rájöttem, hogy biztos Dave bízott meg vele valakit. Csak néztem a sírt és hirtelen annyi mondanivalóm volt. De nem tudtam, hol is kezdhetném ennyi idő után.

- Szia Apa – mondtam halkan. Bár a temetőben nem láttam senkit, biztos voltam benne, ha látna valaki, bolondnak tartana, hogy egy sírhoz beszélek. De nem érdekelt. Tudtam, hogy bárhol is van most, biztosan figyel és hall engem – Sajnálom, hogy eddig nem voltam, de képtelen voltam rá, hogy visszajöjjek – mondtam, miközben leültem a sír szélére és rátettem a virágot – Hiányzol…nagyon. Tudod, egyedül érzem magam és valahogy nem találom a helyem. Valahogy minden, de minden összeomlott körülöttem. Próbáltam tartani magam, de azt hiszem én ehhez túl kevés voltam. Te jó ég – temettem az arcom a kezembe – ha most látnál, azt hiszem, elszörnyednél. Mert nem erre tanítottál. De egyszerűen nem tudtam ezzel megbirkózni. A hiányod teljesen felőrölt – egy pár másodpercig hallgattam, aztán folytattam – De képzeld, hamarosan ügyvéd leszek. Már gyakornokoskodok. Remélem, leszek olyan jó, mint Te voltál. Legalábbis én mindent megteszek, hogy ne hozzak Rád szégyent. És jövő nyáron férjhez megyek. Ryan-nek hívják és Ő is ügyvéd. Nagyon jó ember, Te biztosan kedvelnéd. És hát szeret engem. És én is nagyon kedvelem Őt. A múlt hónapban kérte meg a kezem. Tudom, most biztosan azt kérdeznéd, hogy szeretem-e, boldog vagyok-e. És, hogy mi lenne a válaszom? Fogalmam sincs. Szeretem…de nem is tudom, ez nem szerelem, de bízok benne és biztosan nagyon szép életünk lesz. Ez azért számít valamit, nem?!  - mosolyodtam el keserűen – Az meg, hogy boldog vagyok-e?Nem…nem tudom. Hogy lehetnék boldog, ha Te már nem vagy velem?! És nem csak Te…mindenkit elveszítettem, aki valaha a boldogságot jelentette számomra. Te, Sammy, Nicky…Zayn. Már sosem lenne teljes a boldogságom. Dave itt van, próbál segíteni, de azt hiszem, már Ő sem bírja mellettem sokáig. Csalódott bennem, amit megértek. Ő tényleg mindent megtett értem, én pedig annyi fájdalmat okoztam Neki. De ennek ellenére mégis kitart mellettem – pár pillanatig némán meredtem a sírra és az elmúlt éveken gondolkoztam, amikor a zsebemben megrezzent a telefonom. Komótosan vettem elő, ránéztem a kijelzőre, amin Dave neve jelent meg, kinyomtam – Apa, most mennem kell, de ígérem, hamarosan újra jövök. Szeretlek – simítottam végig a fényképén, majd elindultam ki a temetőből.

Az egész hét hamar eltelt…talán túl hamar is. Próbáltam lelkiekben felkészülni arra, hogy hamarosan találkozni fogok Zayn-nel. Utáltam magam, hogy még ennyi idő után is izgulok, félek. Izgulok, mert az elmúlt években mindent kizártam az életemből, ahol láthattam volna…TV, újságok. Félek, mert bár próbálom elnyomni az érzéseimet és úgy tűnik néha egy-egy kis időre sikerül is és talán Ryan is tudta feledtetni, de nem tudom, mi lesz, ha újra szemtől szemben leszünk. Márpedig hamarosan látni fogom.

London külvárosa felé tartottunk Dave-vel egy szállodába. A szállodától alig pár percre lett kibérelve egy stúdió, ahol zavartalanul írhatjuk a dalokat.

Idegesen doboltam a felhúzott térdemen és lehunyt szemmel bizonygattam magamnak, hogy erős vagyok. De ugyan már…kit akarok becsapni?! Magamat?! Az eltelt évek egyáltalán nem azt igazolják, hogy erős vagyok…sokkal inkább azt, hogy inkább megfutamodok.

Dave beállt a parkolóba, leállította a kocsit, majd bátorítóan rám mosolygott. Kiszedtük a bőröndöket, majd elindultunk a bejárat felé.

A bejelentkezés hamar ment, közben két londiner mellénk állt, hogy a rendelkezésünkre álljon. A liftben csodálkozva figyeltem, hogy a legfelső gomb lett megnyomva.

- Lakosztály? – néztem kérdőn Dave-re.

- Igen – bólintott, de nem nézett rám.

A lift megállt a legutolsó szinten, én pedig ráérősen ballagtam oda az ajtóhoz. Kinyitottam és egyből leesett az állam. A lakosztályban már voltak.

- Nicole, úr isten – hallottam egy ismerős hangot, majd két kar ölelt át. Niall-é.

- Niall…Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem meglepetten, aztán a válla felett megpillantottam Harry-t és Louis-t – Vagyis, hogy kerültök ide? – módosítottam a kérdésemen.

- A menedzserünk úgy gondolta, így talán könnyebb lesz a munka, ha együtt is lakunk.

- Aha – préseltem ki magamból ezt az egy kis szót. A szívem összeszorult, erre egyáltalán nem számítottam. Közben Harry és Louis is odajöttek és megöleltek.

- Hogy vagy? – kérdezte Louis.

- Jól, köszi – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Pedig nem úgy nézel ki – nézett végig rajtam Niall.

Hát igen…tény, hogy sokat fogytam és a hófehér bőröm azt sugallta, hogy az elmúlt időkben a pincén kívül mást nem láttam.

- Ti viszont nagyon jól néztek ki – néztem végig rajtuk, elengedve a fülem mellett Niall megjegyzését.

- Melyik szoba üres? – kérdezte Dave, miközben bementünk. A fiúk rámutattak az egyikre és miután Dave közölte, hogy az lesz az enyém, bevitte a bőröndjeimet. A hátam mögül beszédfoszlányt és nevetést hallottam, mire megfordultam és szembe találtam magam Liam-mel és Zayn-nel. A szobára hirtelen kínos csend telepedett le. Pár másodpercig mindenki köztem és Zayn között járatta a szemét, én pedig igyekeztem kerülni, hogy ránézzek Zayn-re. Erre még nem voltam kész…nagyon nem…. Aztán Liam mosolyogva elindult felém, majd mikor oda ért hozzám szorosan átölelt.

- Jó, hogy újra látlak – mondta.

- Igen, én is örülök – a válla felett találkozott a tekintetem Zayn-ével. De csak egy pillanatra, aztán elkaptam a fejem. Dave épp visszajött, kezet fogott a fiúkkal, aztán ránéztem.

- Dave, beszélhetünk?

- Persze – a szoba felé biccentettem, elindultam, Dave pedig követett. Amint becsukta az ajtót, kifakadtam.

- Te tudtál erről?

- Igen, és sajnálom, el kellett volna mondanom.

- Igen, el kellett volna – mondtam – Ez nem fog menni – tettem hozzá beletúrva idegesen a hajamba.

- Mi? – nézett rám értetlenül.

- Ez. Az egész. Én haza megyek.

- Nem mész sehova – jelentette ki határozottan.

- Ó, de még mennyire, hogy megyek. Nem kényszeríthetsz arra, hogy maradjak.

- Nem, nem foglak kényszeríteni. De nem menekülhetsz örökké.

- Nézz rá, aztán nézz rám – mutattam végig magamon, utalva arra, hogy ez a pár év Zayn javára vált….csak még jobban néz ki. És én?! Hagyjuk inkább.

- Nicole – dörzsölte meg idegesen az arcát – minden esélyed megvolt rá, hogy rendbe gyere. Te döntöttél úgy, hogy hátat fordítasz a világnak.

- Inkább a világ fordult ellenem – mondtam halkan.

- Na, jó, ebből elég volt. Ne mártírkodj. Próbáltunk segíteni, nem hagytad. Az élet megy tovább. Próbálj Te is tovább lépni.

- De nem megy.

- Persze, mert nem akarsz – csattant fel – El akartál innen menni, belementem. Új életet akartál kezdeni, belementem. Elpocsékoltad a tehetséged, még ezt is végignéztem. Mert azt hittem, jót fog tenni. De nézz magadra. Miközben annyira új életet akartál kezdeni, még mindig a múlt miatt büntetetd magad. És már kezd elegem lenni abból, hogy megpróbáljak a kedvedben járni, mert nálad sosem lehet mostanában tudni, hogy mi jó és mi nem.

- Mit akarsz ezzel mondani? – néztem rá.

- Semmit.

- Aha, persze. Fordíts Te is hátat, úgy, mint mindenki más! Már megszoktam! – mondtam kicsit hangosabban, mint ahogy akartam.

- Itt egyedül Te fordítottál hátat mindenkinek.

- Jó, ebből elég volt! Ha csak sértegetni és bántani tudsz, akkor inkább hagyjuk az egészet.

- Én csak azt akarom, hogy nyisd ki végre a szemed és kezdj élni. Mert amit most csinálsz, az nem az!

- Óóó, bocsánat, hogy felnőttem és más dolgok foglalkoztatnak, mint régen.

- Nem erről beszélek. Hanem arról, hogy feladtál mindent. Vettél egy nagy fordulatot és már fogalmam sincs, hogy ki vagy.

- Jó, én ezt nem hallgatom tovább – nyitottam fel idegesen a bőröndöm, kivettem a füzetem, amibe a dalokat írom, kivágtam az ajtót és a nappaliban lévő asztalra dobtam.

- Nézzétek át és írjátok ki, ami tetszik – vetettem oda idegesen a fiúknak és elindultam az ajtó felé.

Mindannyian kérdőn néztek rám, valószínűleg hallották a vitánkat.

- Most meg hová mész? – kiáltott utánam Dave.

Már az ajtóban voltam és vissza sem fordulva válaszoltam.

- Oda, ahol nem sértegetnek – azzal bevágtam magam mögött az ajtót.

38. rész Másik én...

Épp a Los Angeles-i lakásom szobájában kutattam, az ablakon pedig beáramlott a forró, augusztus végi levegő. Már csak rám vártak, de még mindig nem találtam a kedvenc könyvem, amit mindenképp el akartam vinni magammal. Már évek óta nem olvastam és fogalmam sincs hova tettem. Már szerintem vagy ezredjére néztem át a polcom, de nem találtam. Aztán eszembe jutott, hogy talán az asztalom egyik fiókjában van. Idegesen turkáltam a fiókokban, már így is késésben voltam, amikor végre megtaláltam. Visszasiettem az ágyamhoz, de megbotlottam az ágy szélében és a könyv kiesett a kezemből. Persze…már csak ez hiányzott. Lehajoltam a könyvért, ami szétnyitva hevert a földön. Felvettem, de valami kiesett belőle.

http://www.youtube.com/watch?v=I32uVkNY2_w (ajánló)

Érdeklődve néztem a kiesett lapra, felvettem, megfordítottam és hirtelen még levegőt venni is elfelejtettem. Egy fénykép volt…egy régi fénykép. Már el is feledkeztem erről a képről. Egy fiú és egy lány volt rajta. A fiút azonnal felismertem, Zayn volt az. Még a képen is nagyon jól nézett ki…a látványától összeszorult a szívem.  A lány is ismerős volt…valahonnan nagyon régről…és nagyon hasonlított rám. Leültem a fésülködő asztalom elé és belenéztem a tükörbe. Nem, az a lány nem lehetek én. Újra ránéztem a képre. A lánynak gyönyörű, hosszú barna haja volt, hatalmas mosoly terült szét az arcán és boldog volt. Hogy honnan veszem, hogy boldog volt? A szeme mindent elárult…még a képen is látszik, hogy mennyire csillog a szeme a boldogságtól…és a szerelemtől. Újra belenéztem a tükörbe. Aki visszanézett rám, az nem az a lány volt, aki a fotón van. A tükörben lévő lánynak vállig érő, barna haja van, vékony arca beesett…és nem mosolyog. És a szeme…a szeme volt a legrosszabb…kisírt, fájdalomról, csalódottságról és boldogtalanságról árulkodott. Megráztam a fejem, nem, az a lány nem én vagyok…egyszer valamikor Ő voltam…de már nem…  Ez elszomorított…már nem az vagyok, aki voltam…de hát ezt akartam, nem?!  Elfelejteni mindent…tovább lépni…új életet kezdeni, de magamat nem tudom becsapni…hiába mutatom a külvilágnak, hogy minden rendben és mondogatom magamnak is…attól még nagyon jól tudom, hogy semmi sincs rendben… Pedig mindenki azt mondja, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Azt hiszem, ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam. Erre már rájöttem. Az idő nem gyógyít be semmilyen sebet. Csak arról van szó, hogy idővel meg tanulunk együtt élni a sebekkel…de attól még ott vannak, ugyanakkorák, ugyanúgy fájnak…csak idővel hozzá szokunk, hogy ott vannak…

Elmélkedésemet egy halk kopogás zavarta meg.

- Szabad – szóltam és gyorsan eltettem a képet a könyvbe.

- Kész vagy? Dave már vár – dugta be a fejét Ryan az ajtón.

- Igen, indulhatunk is – álltam fel és a nyitott bőröndöm tetejére dobtam a könyvet, majd lecsuktam. A zárral elszórakoztam egy darabig, majd Ryan félretolta a kezem.

- Jól vagy? – fürkészett, miközben egy határozott mozdulattal lezárta a bőröndöm.

- Persze – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Szórakozottnak tűnsz – nézett még mindig rám.

- Minden rendben – mondtam, aztán felkaptam a táskám, Ryan pedig a bőröndöm és elhagytuk a szobát.

- Na, végre. Igyekezz, lekéssük a gépet.

- Kész vagyok, mehetünk is.

- Remek – vette át Dave Ryan-től a bőröndöm.

- Meddig is maradsz? – lépett hozzám közelebb Ryan.

- Egy, maximum két hét, ugye Dave?

- Persze, hogyne – vágta rá gyorsan, úgy hogy rám se nézett. Ez sehogy nem tetszett. Mintha valamit eltitkolna.

- Jövő héten úgyis lesz egy tárgyalásom, úgyhogy találkozunk – hajolt hozzám közelebb, de csak egy gyors puszit nyomott az arcomra, mert szerinte ügyvédekhez nem illik, hogy mások előtt csókolózzanak.

- Vigyázz magadra – nézett a szemembe.

- Rendben. Te is – néztem rá, aztán Dave-vel együtt elhagytuk a lakást.

Már a gépen ültünk és én folyamatosan Dave-et figyeltem. Sehogy nem tetszett nekem. Idegesen tördelte az ujjait és folyamatosan kerülte a tekintetem.

- Dave, valami baj van?

- Mi, nem dehogy – vágta rá, de még mindig nem nézett rám.

- Szóval…meddig is maradunk Londonban?

- Amíg fel nem veszik a dalt.

- Nem értem, hogy nekem mi keresnivalóm van ott. Megírtam, ennyi. Semmi közöm ahhoz, hogy éneklik fel.

- Igen, de lehet, hogy változtatni kell rajta.

- Az a szám úgy jó, ahogy van.

- Jó, mindegy. Azt akarják, hogy ott legyél, ezért ott leszel. Nincs vita.

- Van még valami? – néztem rá unottan. Semmi kedvem nem volt Londonba menni.

- Hát, ami azt illet, igen.

- Jó vagy rossz?

- Is-is – na, erre már érdeklődve néztem rá - Felkértek, hogy működj közre egy albumnyi dal megírásában.

- És ebben mi a rossz?

- Hogy nem csak egy-két hetet leszünk Londonban – mondta halkan.

- Mi?! – kiáltottam idegesen, talán túl hangosan, mert minden utas felénk forgolódott.

- Halkabban – szólt rám Dave.

- Nem, szó sem lehet róla. Amúgy se akartam eljönni, erre kiderül, hogy akár másfél- két hónapot is ott lehetek?! Azt már nem! Megírom egyedül és majd e-mailben elküldöd. Semmi kedvem több időt Londonban tölteni, mint amennyit muszáj!

- Sajnálom, de a többiek is szeretnék kivenni a részüket a dalírásból, úgyhogy ott kell maradnunk.

A hallottakon elgondolkoztam, de csak egy maradt meg.

- Milyen többiek? – néztem rá, összehúzott szemekkel.

- Hát…ööö…a One Direction-ös fiúk.

- Neked elment az eszed?! - kerekedett el a szemem.

- Nem. És ne kiabálj. A menedzserük a legjobb dalszövegírót akarja és az most Te vagy.

- Nem! Dave, megpróbáltam túllépni rajta, Te pedig ilyen helyzetbe hozol?! Te nem vagy normális!

- Na, ide figyelj, Nicole! – tette fel az ujját- Már eltelt négy év. Nem bujkálhatsz örökké. Én tényleg mindent toleráltam, mindenbe beleegyeztem. Az elmúlt években mindig én mentem Londonba helyetted. Felnőtt vagy, viselkedj is úgy!

- De – szóltam közbe.

- Nem, nincs semmi de. Nem értem, miért félsz annyira, hogy találkozol Vele? Mert gondolom erről van szó, hogy nem akarod látni. Amúgy is, jövő nyáron férjhez mész, nem?

Az utolsó mondatra, hirtelen nagyon nehéznek éreztem a bal kezem. Mintha egy mázsa teher nehezedne rá. Ránéztem a kezemre. A repülőgép ablakán beszűrődő fényben megcsillant a gyönyörű gyűrű, amit Ryan-től kaptam. Dave-nek igaza van, nem menekülhetek örökké a múltamtól….pedig már olyan jól ment.

Az út hátralévő része csendben telt. Mindketten a gondolatainkba merültünk. Dave látszólag megkönnyebbült, hogy elmondta, én pedig, ahogy közeledtünk London felé, egyre idegesebb lettem. Nem csak azért, mert már évek óta nem voltam itt, hanem azért, mert újra látni fogom Őt… És utáltam, hogy ez ilyen hatással van rám.

Miután kiértünk a reptér elé, Dave fogott egy taxit, beültünk, bemondta a szálloda címét, de közbe szóltam.

- Először a temetőbe akarok menni. – mondtam, mire Dave megértően bólintott.

Fél óra múlva, megérkeztünk a temető elé, Dave be akart velem jönni, de most egyedül akartam lenni. A temető melletti virágárustól vettem két csokrot, majd egy nagy levegőt véve, átléptem a kapun.

A sírok közt lépkedve azon gondolkoztam, hogy épp ma négy éve, hogy elvesztettem őket…. Megálltam az egyik sír előtt, ráhelyeztem a virágot, majd felnéztem a sírra. Samantha Mitchell, olvastam le. Szomorú mosollyal az arcomon néztem a síron lévő fényképét és éreztem, hogy elerednek a könnyeim. Vajon mi lenne most Vele? Mi lett volna belőle? Még mindig a legjobb barátnők lennénk? Annyi kérdés…amire már sosem fogom megtudni a választ. Csak álltam, lehunyt szemmel a sír előtt és próbáltam felidézni a mosolyát, az arcát, a hangját… de nem ment…az emlékeim már elfakultak…

Nagy nehezen rávettem magam, hogy tovább menjek. Magamhoz szorítottam a másik csokrot és pár perc múlva megálltam egy másik sír előtt. John Carlson-é…az apámé előtt…

37. rész Úton...

Lerohantam a lépcsőn és a bejárati ajtó melletti asztalról felkaptam a kocsi kulcsot. Amint kiléptem az ajtón, észrevettem, hogy szakad az eső. Gyorsan bezártam az ajtót és beültem a kocsiba. Miközben elindítottam az autót, megremegett a kezem. Vajon meddig fogok még félni az autókban?! Megráztam a fejem, hogy egy kicsit magamhoz térjek és elindultam. Hiába van hétvége, az úton hatalmas forgalom volt. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire oda értem Zayn lakásához. Megálltam az út szélén és a szakadó esőben a kocsikat kerülgetve átszaladtam az úton. Az ajtó előtt megállva, kifésültem az arcomból a vizes hajamat, majd megnyomtam a csengőt. Percek teltek el, én pedig egyre idegesebb lettem. Hol lehet?! Aztán nyílt az ajtó.

- Nicole? Hát Te? Hogy kerülsz ide? – kérdezte álmos hangon, de meglepetten. Az ajtót csak épp annyira nyitotta ki, hogy Ő kiférjen rajta. Fura. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy csak egy alsónadrág és egy póló volt rajta, amit valószínűleg épp most vett fel, mert össze-vissza állt rajta és áradt belőle a tömény alkoholszag. De most ez sem érdekelt.

- Csak azért jöttem, hogy – aztán abba hagytam a mondatot. Ugyanis egy nesz ütötte meg a fülemet, ami minden bizonnyal bentről, a lakásból jött – Van itt valaki? – ráncoltam értetlenül a homlokom.

- Nincs – hangzott a gyors válasz, de a szemében mást láttam.

- Jó, mindegy – ráztam meg a fejem – Szóval, azért jöttem – de aztán ismét meghallottam a zajt – Zayn, ki van itt? Niall?

- Nem, dehogy – ismételte újra.

- Na jó, ne szórakozz velem. Nem vagyok se süket, se hülye. Tudom, hogy van itt valaki – aztán hirtelen meglöktem az ajtót, amire úgy látszik nem számított, mert nem tartotta meg, így az ajtó kinyílt.

És akkor…ott állt egy lány…ráadásul abban az ingben, ami tegnap este Zayn-en volt. Amint meglátott, felvonta a szemöldökét, majd megfordult és elment.

- Igen, tényleg nincs itt senki – préseltem ki magamból a szavakat, miközben a könnyeimmel küszködtem.

- Ez nem az, aminek látszik – mondta.

- Igen, persze. Gondolom reggelizni jött. És mit kapott? Téged? – gúnyolódtam.

- Meg tudom magyarázni, csak engedd meg.

- Abban biztos vagyok! Csak engem nem érdekel.

- Nicole, várj, nem

- Nem érdekel – szóltam közbe – Hülye voltam, hogy ide jöttem. Felejts el! – azzal megfordultam és elrohantam, hallottam, ahogy utánam kiabál, de meg se fordultam. Nem érdekelt… Az autók dudálásával nem törődve szaladtam át az úton és szálltam be a kocsiba. Tudtam, hogy csak pár percem van, amíg felvesz valamit és utánam jön. Elindítottam a kocsit és ráléptem a gázra.

Nem tudom, hogy értem haza. Egész úton csak Zayn járt a fejemben és az, hogy miért tette… Azt hittem, hogy a szívem ennél jobban már nem tud megszakadni…de tévedtem. Mire leparkoltam a házunk előtti feljárón, már patakokban folytak a könnyeim.  A zárral vacakoltam, mire rájöttem, hogy nyitva van, tehát Dave már itt van. Bementem, becsaptam magam után és nekidőltem az ajtónak. A sírás szinte folytogatott.

- Nicole, mégis hol voltál? – hallottam meg dühös hangját, aztán meglátott – Mi történt? – egy pillanat alatt mellettem termett és átölelt.

- Menjünk innen – nyögtem ki.

- Nicole, de mégis

- Most – szóltam közbe.

- Rendben.

Pár perccel később már beszálltunk a kocsiba. Észre se vettem a házunk előtt álló autót, amikor jöttem, amit Joe vezetett.

Az út  a reptérig néma csendben telt. Csak bámultam ki a kocsi ablakán.

Joe segített bevinni a bőröndöket, én pedig némán ballagtam mellettük. A gép felszállásáig még volt több, majdnem egy óránk. Dave aggódva figyelt engem, és többször megpróbált rákérdezni, hogy mi a baj, de mindig csak a fejemet ráztam, hogy ne most.

A kezemben forgattam a még mindig kikapcsolt telefonom. Aztán egyszer csak Dave elém nyújtotta a saját telefonját. A kijelzőn Zayn neve villogott. Kivettem a kezéből, kinyomtam, majd visszaadtam. Nem voltam rá kíváncsi…

Nem sokkal később felszállhattunk a gépre, kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben, hátra hajtottam a fejem és becsuktam a szemem. Ismét engedtem, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak.

- Nicole – próbálkozott újra Dave, de közbe szóltam.

- Ne most, Dave, ne most – suttogtam, alig hallhatóan.

Hagytam, hogy a gondolataim eluralkodjanak rajtam. Mégis miért? Miért tette ezt? Persze, én hagytam ott…de akkor is…ilyen könnyen túllépett rajtam? Furcsa, hogy az élet egyik pillanatról a másikra ekkora fordulatot tud venni. Kicsivel több mint egy hete még boldog voltam…tele tervekkel…és végtelenül szerelmes. És most mi van? Csalódottság, űr, magány. A nagy terveimből az lett, hogy most csak egyetlen egy lett…felejteni, magam mögött hagyni mindent. De vajon képes leszek rá? Magam mögött hagyni a múltat és egy teljesen új életet kezdeni? És a szerelem…képes leszek valaha is úgy szeretni valakit, mint Zayn-t? Erre már most tudtam a választ…nem. Éreztem, ahogy összeszorul a szívem erre a gondolatra. Fájt…nagyon fájt, amit tett… És az még jobban, hogy talán már sose fogom többet látni. Az, hogy utáljam?! Nem…az eszembe se jutott. Csak felejteni akartam. Mindent, ami az elmúlt időszakban történt…beleértve Őt is.

Próbáltam előre nézni…útban voltam egy másik kontinens felé…egy új élet felé…

A gép lassan elindult, én pedig kinyitottam a szemem és a repteret néztem. Amit talán most látok utoljára. A gép emelkedett, egyre feljebb, én pedig néztem az egyre apróbbá váló várost alattunk. London. Ami egykor az otthonom volt. Ahol felnőttem, amit egykor annyira szerettem. És most?! Egy város, ami mindent megváltoztatott…bennem is. Amihez már az égvilágon semmi nem köt.  Ahol elvesztettem mindenkit és ahol elvesztem én is.

Hirtelen hatalmas hiányérzet kerített hatalmába. Gondolatban végig pörgettem, hogy mit csomagoltam be vagy mit nem. Ha valamit itt hagytam, majd Dave elhozza, úgyis vissza kell még jönnie.

Aztán rájöttem…nem valami hiányzott, amit nem tettem el…hanem belőlem hiányzott valami…méghozzá a szívem…a megtört szívem darabjai Londonban maradtak…

36. rész Nincs búcsú...

Másnap későn keltem. Mikor ránéztem az órára, fél 10-et mutatott. Felöltöztem, épp nyitottam az ajtót, amikor Dave-vel találtam magam szemben.
- Látom, fent vagy. Keresnek.
- Ki az?
- Egy ügyvéd. Apád cégétől. A végrendelet miatt.
Végrendelet. Összeszorult a szívem, majd követtem Dave-et. Miután bemutatkozott és elmondta, hogy mennyire sajnálja, ami Apával történt, rátért a tárgyra. Kiderült, hogy Dave-et jelölte meg gyámomként. Aztán jött egy hosszabb felsorolás. Különböző ingatlanok, autók, pénz. Mivel még nem múltam el 18, ezért a pénzt Dave fogja kezelni. Közöltem, hogy az összes ingatlant el akarom adni, kivéve a Los Angeles-it és a befolyó pénzt jótékony célra fordítom.
- Biztos, hogy ezt akarod? –nézett rám Dave.
- Igen – bólintottam határozottan.
Majd az ügyvéd rátért a cégre. Nem is igazán figyeltem. Azt tudtam, hogy a cég 70%-a Apám tulajdonában van, amit szintén én örököltem. Csak bámultam ki az ablakon és azon gondolkoztam, hogy ennek nem így kellett volna történnie…Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap is, de azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar…aztán egy mondat ütötte meg a fülem, mire felkaptam a fejem.
- Hogy mondta? – néztem az ügyvédre.
- Néhányan jelezték, hogy megvennék a tulajdonrészt. Elég szép összeget ajánlottak – aztán leírt a papírra valamit, valószínűleg az összeget és felém fordította.
- Nem- jelentettem ki határozottan, anélkül, hogy a papírra néztem volna.
- Úgy gondolom, hogy meg kéne fontolnia.
- Az Apámat még csak tegnap temettetem el, maguk meg, mint a hiénák, már rátennék a kezüket a cégre?! Egész életében ezért dolgozott, nem fogom hagyni, hogy szétszedjék!
- Nicole, ez elég szép összeg – próbálkozott Dave.
- És azzal vissza tudom hozni Apát?! Nem érdekel a pénz! Nem érdekel, ha milliókat is fizetnének érte! Ez a cég volt a mindene! Ebből nem engedek!
- És akkor mit fogsz vele csinálni?
- Amit Apa akart. Átveszem. Elvégzem a jogi egyetemet és átveszem.
- És addig mi lesz?
- Megy tovább minden, úgy mint eddig. Meg kell választani egy cégvezetőt, addig amíg én nem végeztem. És erről nem akarok többet beszélni – néztem rá az ügyvédre.
- Rendben, ahogy gondolja – felelte.
Elmondta, hogy megírja a szükséges papírokat és hamarosan jelentkezik, aztán távozott.

Egész nap vibráltam a feszültségtől. Dave nem is nagyon mert hozzám szólni. És a nap legnehezebb része még előttem állt. Beszélnem kellett Zayn-nel. Tudtam, hogy nem húzhatom tovább, bár fogalmam sem volt róla, hogy mit fogok Neki mondani. De egy szó nélkül mégse mehetek el. Aztán 6-kor erőt vettem magamon és felhívtam, hogy átmegyek hozzá. Gyorsan átöltöztem, aztán lementem Dave-hez.
- Átmegyek Zayn-hez.
- Elviszlek – állt fel.
- Nem kell. Menj vissza a szállodába, biztos még Neked is össze kell pakolnod – láttam rajta, hogy aggódik, ezért hozzá tettem – Amint haza érek, felhívlak. Nem lesz semmi baj.
- Biztos? – nézett rám féltve.
- Meg leszek – bólintottam.
Vett egy mély levegőt.
- Biztos, hogy ezt akarod?
Nem feleltem, csak némán bólintottam. Ez tűnik az egyetlen megoldásnak, hogy túléljem ezt az időszakot. Hogy visszaköltözöm és belevetem magamat a munkába és a tanulásba. Most semmi más nem lebegett előttem, csak hogy el kell végeznem a  jogi egyetemet. Ahogy Apa akarta…
Dave-el együtt hagytam el a házat. Beültem a kocsimba, összeszedtem minden bátorságom és elindultam.

http://www.youtube.com/watch?v=VdNr_Gh5b74 (ajánló)

Nem sokkal később leparkoltam Zayn háza előtt. Egy ideig csak néztem a házat és azon gondolkoztam, hogy mit fogok mondani…még mindig nem tudtam.
Becsöngettem, Zayn egyből ajtót nyitott.
- Szia – mosolygott rám és adott egy puszit.
- Szia – motyogtam.
- Jól vagy? – nézett végig rajtam.
- Persze – vágtam rá gyorsan. Aztán követtem a konyhába.
- Éhes vagy?
- Nem, már ettem – füllentettem. Pedig egész nap nem ettem…nem bírtam. Ő pedig csinálta tovább magának a vacsorát. Felültem a konyhapultra, a kezeimet az ölembe tettem és bámultam őket.
- Minden rendben? – nézett rám fürkészve.
- Ma volt nálam egy ügyvéd. Az örökség miatt.
- Értem – nem mondott többet és nem is kérdezett semmit. Pár perc csend után újra megszólalt.
- Figyelj, arra gondoltam, hogy elutazhatnánk egy kis időre. Túl sok minden történt mostanában. Rád férne a pihenés – mondta miközben szeletelt valamit.
Hát akkor most vagy soha, gondoltam és mély levegőt vettem.
- Holnap Los Angeles-be utazok – mondta halkan, de nem néztem rá.
- Oh, elkísérjelek?
- Ne – feleltem, és a szemem sarkából láttam, hogy engem néz.
- Ahogy gondolod. És meddig maradsz? Pár nap? – kérdezte, de mivel nem válaszoltam, folytatta – Egy-két hét? – még most se válaszoltam- Jó, de azért ugye visszajössz? – nevette el magát, mire ránéztem, és úgy látszik mindent ki is tudott olvasni a tekintetemből – Nem fogsz visszajönni – mondta halkan, mire megráztam a fejem. Neki támaszkodott két kezével a pultnak és hallottam, ahogy mély levegőt vesz.
- Miért?
- Zayn, én…én nem tudok itt maradni. Minden csak Apáékra emlékeztet, bárhová megyek, bárhová nézek. Ez nekem nem megy.
- Szóval inkább elmenekülsz, ahelyett, hogy szembe néznél a tényekkel?
Idegesen dörzsöltem meg az arcom.
- Nem érted.
- Érteném, ha elmondanád.
- Hát nem látod? Nem maradt senkim..
- Senkid?! Itt van Dave és itt vagyok én is.
- Még mindig nem érted – ráztam a fejem – Mindenkit elveszítek magam körül.
- Várj...azt akarod mondani, hogy inkább elhagysz, mint, hogy elveszíts? – nézett a szemembe, mire bólintottam – Ugye tudod, hogy ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam. Inkább, mond a szemembe, hogy már nem szeretsz. Azt legalább elfogadnám.
- Tudod, hogy szeretlek – mondtam halkan. Elém lépett és megfogta a derekam.
- Akkor ne menj el – nézett a szemembe ismét.
- Sajnálom. De azt hiszem így lesz a legjobb. Mindkettőnknek. Nézz rám!-tártam szét a kezem - Én már nem leszek az, aki eddig voltam. Te sem akarhatsz egy ilyen lánnyal lenni. Megérdemled, hogy boldog legyél. És én ezt most nem tudom megadni.
- És ha én csak Veled tudok boldog lenni? – erre szomorúan elmosolyodtam. A nyakamhoz nyúltam és levettem a láncomat, amit a tenyerébe zártam.
- Ha tényleg így van, akkor egyszer még összehoz minket a sors. Úgyhogy nem is akarok búcsúzkodni.
- Ezt miért adod oda? – nézett a tenyerében lévő nyakláncra.
- Csak hogy legyen valami, amiről eszedbe jutok.
- Ne csináld ezt – rázta a fejét.
- Sajnálom. De majd egyszer talán rájössz, hogy így volt a legjobb.
- Nicole, ne csináld. Várunk, ameddig csak kell és együtt megbirkózunk ezzel is.
- Sajnálom – simítottam végig az arcán és éreztem, hogy kicsordul a könnyem- Jobb lesz, ha én most megyek – mondtam halkan és lemásztam a pultról.
- Várj – fogta meg a kezem – nem mehetsz csak így el.
Láttam a könnyeimen át a szomorú arcát. Nem szóltam semmit, csak megcsókoltam. Megpróbáltam annyi érzelmet belepréselni ebbe a csókba, amennyit csak tudtam. Szorosan ölelt magához és én is őt. Nem akartam elengedni. Azt kívántam bárcsak kaphatnék még egy percet, csak még egyet. De tudtam, hogy minél tovább maradok, annál fájdalmasabb lesz.
- Szeretlek, ezt sose felejtsd el – suttogtam két csók között, aztán elléptem tőle, megfordultam és az ajtó felé siettem.
- Nicole, várj – hallottam még a hangját, aztán becsuktam magam mögött az ajtót és neki dőltem. Hallottam, hogy valami nagy zajjal széttörik a földön. Megdörzsöltem az arcom és elindultam a kocsihoz.

Fogalmam sincs, hogy keveredtem haza. A telefonom pedig egyfolytában csörgött. Zayn hívott. Elfeküdtem az ágyamon, aztán felhívtam Dave-et.
- Itthon vagyok.
- Átmenjek?
- Nem kell. Jól vagyok – de a hangom elcsuklott.
- Nicole, nem kell ezt csinálnod.
- Minden rendben- szóltam közbe- Kikapcsolom a telefont. Majd reggel.
- 9-re ott vagyok érted. Jó éjt.
- Jó éjt.

Egész éjjel csak forgolódtam és járt az agyam. Lehet, hogy Zayn-nek igaza van. Csak elmenekülök, ahelyett, hogy szembe néznék a gyásszal. És ha itt maradok?! Itt mindenről csak Ők jutnak eszembe. Én ehhez kevés vagyok…

Amikor már nem bírtam tovább a forgolódást felkeltem és neki álltam bepakolni a többi cuccomat is a bőröndökbe. De közben is folyamatosan járt az agyam…mégis mi a fenét csinálok?! Hiszen itt van Zayn…és Dave, akik mindenben támogatnak. Ránéztem az órámra, fél 8-at mutatott. Nemsokára itt van Dave, tehát sietnem kell. Zayn-nek igaza volt…nem mehetek csak így el…

35. rész Valóság

Hogy telt az elmúlt három nap?! Szörnyen. Fáradt voltam, mert egyszerűen nem tudtam aludni. Féltem aludni. Álmomban folyamatosan újra éltem a szombat estét és a sírástól zihálva ébredtem fel. Dave folyamatosan telefonált vagy elment a temetést rendezni, így szinte alig láttam. Zayn ott volt velem, de szinte kényszerítenem kellett, hogy haza menjen, a saját lakásába. Tudtam, hogy velem akar lenni, segíteni akar. De nem tudott, mert nem hagytam. Úgy éreztem, most senki se tud rajtam segíteni.

Sammy szülei is voltak nálam. Nagyon megviselte Őket a történtek, de ennek ellenére, biztosítottak arról, hogy bármiben segítenek, csak szóljak.

Egész nap szótlanul ültem a bejárati ajtóval szembeni lépcsőn és vártam. Vártam, hogy Apa mosolyogva belépjen rajta és úgy legyen minden, mint ahogy régen volt. Hogy véget érjen ez az egész rémálom. De hiába vártam…az ajtó nem nyílt…és Apa nem sétált be rajta. Nem maradt más, csak a könyörtelen és rideg valóság…amiben egyedül maradtam.

Reggel a kertben ültem egy bögre kávéval a kezemben, egyik cigiről a másikra gyújtva, amikor csöngettek. Nem mozdultam, Zayn, aki már korán reggel átjött, gondoltam, majd kinyitja. Pár perccel később megjelent a kertbe vezető ajtóban.

- Téged keresnek.

- Ki az?-kérdeztem, miközben elnyomtam a cigit.

- Nem tudom.

Ki lehet az ilyen korán? Beléptem a konyhába és akkor megláttam… Bár évek óta nem láttam, tudtam ki Ő. Szembe néztem, szinte tökéletes másommal…csak kicsit idősebb kiadásban. Elöntött a düh.

- Te meg mit keresel itt?- néztem rá.

- Szia Nicole. Hallottam mi történt. Hogy vagy?-tett egy lépést felém, mire én hátráltam egyet. Hitetlenkedve megráztam a fejem.

- Mit keresel itt?-tettem fel újra a kérdést.

- Sajnálom, ami Apáddal történt. Ide jöttem, mert gondoltam

- Mit? Mit gondoltál?-szóltam közbe idegesen-Hogy szükségem van Rád?-nevettem fel kínómban-Közlöm Veled, hogy nincs.

- Nicole, ne mond ezt, még gyerek vagy. Én pedig az Anyád vagyok. Segíteni szeretnék.

- Hát ez vicces. Most, hogy Apa nincs, hirtelen érdekes lettem a számodra? Úgy érzed, szükségem van Rád?-láttam, hogy közbe akar szólni, de feltettem az ujjam-Hallgass végig. Tudod, mikor lett volna Rád szükségem?! Mondjuk az elmúlt 14 évben. Hol voltál akkor, amikor elkezdtem az iskolát? Akkor, amikor Anyák napján nem volt kinek virágot adnom? Akkor, amikor először voltam szerelmes? Akkor, amikor először csalódtam? Akkor, amikor először léptem fel? Sehol! Sehol nem voltál az elmúlt 14 évben, amikor szükségem lett volna Rád. Most meg ide állítasz, mintha semmi nem történt volna. Köszönöm, de nincs Rád szükségem. Már nincs!-észre se vettem, hogy kiabálok, csak a hirtelen beállt csendben jöttem rá, hogy a szavaim visszhangzanak. Zayn félre állt, az Anyám pedig csak hitetlenkedve meredt rám.

- Sajnálom, hogy így gondolod.

- Tettél érte, hogy így gondoljam.

- Csak hallgass végig.

- Szerintem nincs miről beszélnünk. Úgyhogy mehetsz is. Tudod, kár volt ezért ennyit vezetned. Ja, és majd csukd be az ajtót. Kívülről -aztán szó nélkül elmentem mellette, az emeletre indulva, de visszafordultam-Nem akarom, hogy el gyere a temetésre. Semmi keresnivalód nincs ott-azzal ott hagytam és felmentem az emeletre. Pár perccel később Zayn utánam jött.

- Elment-közölte.

Nem szóltam, csak bólintottam.

- Itt hagyta a hotel címét, ahol most van.

- Nem érdekel, dobd ki.

- Nem gondolod, hogy kicsit durva voltál Vele? Mégis csak az Anyád.

- Nem. Szerintem még finoman is fogalmaztam. Mióta elment, egyszer sem telefonált vagy írt vagy keresett meg. Egyszerűen tett rá, hogy mi van Velem. És nem arról van szó, hogy nem akart családot, mert ha jól tudom, azóta született gyereke. Ő csak engem nem akart. Minket nem akart.

- Ne mondj ilyet, biztos nem így van.

- De igen, így van. Hidd el-mondtam keserűen.

- Sajnálom-ölelt át.

- Nem kell. Én sajnálom, hogy ezt végig kellett hallgatnod.

Kicsit elhúzódott és kérdőn nézett rám, mire egy kicsit közelebb hajoltam hozzá. Napok óta távolságtartó voltam, a baleset óta, most először hagytam, hogy megcsókoljon. Igen, persze, azt mondják, az élet megy tovább. De én még mindig nem tudtam, hogy mi lesz…hogyan tovább. A fix, biztonságot adó életem, egyik napról a másikra megváltozott…egy hatalmas kérdőjel lett. És nem találtam a kiutat. Elhúzódott, majd néma csendben kezdtünk el készülődni.  Mire elkészültünk, Dave is megérkezett és indulhattunk is…Sammy temetésére. A többiekkel a temetőben találkoztunk. Mikor megláttam Niall-t, összeszorult a szívem. Magába roskadva állt és csak bámult maga elé. Úgy látszik tényleg sokat jelentett Neki Sammy. A temetés gyönyörű volt…azt hiszem. Nem igazán figyeltem másra, csak a könnyeimen át néztem a hófehér koporsót és rájöttem, hogy az élet igazságtalan. Nem lehet, hogy egy egészséges, fiatal, életerős lány így elmenjen. Most nekem kéne ott feküdnöm…vagy nekem is…talán akkor nem fájna ennyire.

A temetés után Zayn Harryékkel ment haza, engem pedig Dave haza vitt.

- Aludj egy kicsit-nézett rám fürkészve.

- Nem akarok.

- Ki kell magad pihenned.

- De nem tudok.

Elment, majd egy gyógyszeres dobozzal tért vissza, amiből kettőt a kezembe nyomott.

- Ezt vedd be.

Miután haza engedtek, elzárt minden gyógyszert, mert attól tartott, hogy valami hülyeséget fogok csinálni elkeseredettségemben. Bevettem, majd elindultam felfelé, de nem a saját szobámba mentem. Megálltam Apa szobája előtt, nagy levegőt vettem és benyitottam. A jellegzetes illata még mindig átjárta a szobát, engem pedig fojtogatott a sírás. Végig húztam a kezem a bevetett ágyán. Majd lefeküdtem. Minden úgy volt, ahogy hagyta. Képtelen voltam hozzá nyúlni.

- Hiányzol-temettem az arcom a párnába, beszívva az illatát és a gyógyszer hatására, sírva aludtam el.

A gyógyszer megtette a hatását. Az egész délutánt és éjszakát végig aludtam, álomtalanul. Aztán hajnalban megébredtem és már nem bírtam vissza aludni. Egész nap csak járkáltam fel-alá a házban. Nem találtam a helyem. Olyan idegennek tűnt minden.

http://www.youtube.com/watch?v=BnQ9ZRqnEto (ajánló)

Aztán végül fél 2-kor elindultunk a temetőbe. Leültem a koporsó elé és csak néztem a könnyeimen át. Oda-oda jöttek részvétet nyilvánítani, de nem tudtam rájuk figyelni. Dave egy percre se mozdult mellőlem és válaszolgatott helyettem. Aztán mikor megérkeztek Zayn-ék, mindannyian oda jöttek, megöleltek, majd a hátsó sorok egyikébe álltak. Aztán egyszer csak valaki megállt a koporsó előtt és egy szál virágot helyezett el. Az Anyám. Elöntött ismét a düh, már fel akartam állni, de Dave megfogta a kezem és a fülembe súgta, hogy ne csináljak jelenetet. Szót fogadtam.

A pap elkezdte, de nem tudtam rá figyelni. Csak az előttem lévő koporsót néztem meredten. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy nincs többé. Aztán éreztem, hogy Dave meglök.

- Te jössz.

- Mi?-néztem rá kérdőn.

- A beszéd.

- Nem fog menni-sütöttem le a szemem.

- De igen. Erős vagy. Menni fog-nézett rám biztatóan, mire felálltam és lassan kisétáltam a pap mellé és szembe fordultam az emberekkel. Csak most szembesültem azzal, hogy mennyien eljöttek. Megköszörültem a torkom, mély levegőt vettem, összeszedtem a gondolataimat és elkezdtem.

- Köszönöm, hogy ennyien eljöttek. Jó látni, hogy mennyien szerették az Édesapámat. John Carlson nem csak egy ügyvéd volt, a szakmájában szinte a legjobbnak számított. Több volt benne. Nem csak főnök, üzlettárs, barát, hanem Édesapa is. Az, hogy milyen volt a munkájában, arról nem sokat tudok. Erről azok tudnának beszélni, akik vele együtt dolgoztak. Azt tudom csak mondani, hogy maximalista volt. És nem csak a munkájában, hanem az élet minden területén. Lehet, hogy szigorú és olykor kemény volt, de a legjobb szívű ember volt, akit valaha ismertem. Számomra nem csak az Édesapám volt, hanem a legjobb barátom. Olyan ember, akihez bármikor fordulhattam. Akivel bármiről beszélhettem és mindig tudott segíteni. Ha elbizonytalanodtam valamiben, Ő ott volt és támogatott. Sajnos túl korán ragadta el tőlem/tőlünk az Isten. És én még annyi mindent nem mondtam el Neki, annyi mindent nem beszéltünk meg és annyi mindent nem kérdeztem meg Tőle. Bárhol is legyen most, remélem tudja, hogy szeretem és hogy sosem fogom elfelejteni. Büszke vagyok rá, hogy a lánya lehettem és remélem, egy nap olyan ember válhat belőlem, mint amilyen Ő volt és akire büszke lehet.

A könnyeimmel küszködve visszasétáltam Dave-hez, aki átkarolt. És akkor jött a legfájdalmasabb dolog, amit valaha átéltem. A koporsót elkezdték leengedni, én pedig csak álltam és zokogtam. Dave odakísért és a még mindig lefelé ereszkedő koporsóra dobtam a fehér rózsát, amit eddig szorongattam. Végül leért és a földet elkezdték rádobálni. Fülsiketítően hatolt a fülembe és még jobban zokogtam. Dave átkarolt és magához húzott. Az arcomat a vállába temettem, de a föld robajlásától ez sem szabadított meg. Aztán egyre halkabban lehetett hallani, míg végül abba maradt. A koszorúkat elhelyezték a síron, aztán sorban mindenki oda jött hozzám, mondták pár szót, de a sírástól nem tudtam válaszolni. Aztán egy ismerős illat csapott meg és ismerős kezek fontak maguk közé. Zayn.

- Átmenjek?-csak a fejemet ráztam- Akkor majd hívlak.

- Majd én hívlak-nyögtem ki.

Adott egy puszit a homlokomra, majd elment.

Némán álltam, csak néztem a sírt. Nem tudom, meddig álltam ott, de egyszer csak Dave megsimította a kezem.

- Menjünk-mondta halkan.

Körbe néztem, a temetőben rajtunk kívül már nem volt senki. Olyan volt, mintha várnék valamire….pedig nem volt mire várni. Bólintottam, majd elindultunk.

Haza érve, felmentem a szobámba, ledőltem az ágyamra és próbáltam nem gondolni semmire. De nem ment. Egyfolytában Apa és Sammy járt a fejemben. Lehunytam a szemem és rájöttem, hogy még egy hét se telt, de már nem tudom felidézni az arcukat, a mosolyukat, a hangjukat. Az nem lehet, hogy elfelejtsem őket! Kétségbeesetten próbáltam kapaszkodni az egyre halványuló emlékeimbe.

Este Dave jött fel, hogy kész a vacsora. Lementem, de csak a villámmal turkáltam az ételben.

- Nicole, enned kell-szólt rám Dave.

- Nem vagyok éhes.

- Figyelj, arra gondoltam, hogy ha már velem és Zayn-nel nem beszélsz, jó lenne, ha valakivel beszélnél a történtekről.

- Pszichológushoz akarsz küldeni?-néztem fel rá a tányéromból.

- Nem akarlak, de muszáj lesz. Egyre rosszabbul nézel ki.

- Nem fogok agyturkászhoz járni.

- Jó, én csak megemlítettem. A másik dolog. Felhívtam a rendezőt, azt mondta, hogy addig maradhatsz itthon, amíg szeretnél. Elcsúsztatják a forgatást.

- Nem kell. Megyek.

- Biztos vagy benne?-nézett rám kérdőn.

- Még a hétvégén vissza akarok menni Los Angelesbe-mondtam ki, ami már pár napja megfogalmazódott a fejemben.

- Erre semmi szükség.

- És el akarom adni ezt a házat.

- Tessék?-döbbent le.

- Nem akarok többet ide visszajönni.

- Nicole, Apád biztos, hogy nem akarná ezt.

- Honnan tudjam, hogy mit akarna vagy mit nem? Vagy, hogy mit várna el tőlem?! Meghalt-kiabáltam, aztán megálltam. A szavak csak úgy visszhangzottak a fülemben. És lassan elért a tudatomig.

- Dave-szóltam halkan.

- Igen?

- Meghaltak.

- Igen, tudom.

- És többet már nem jönnek vissza.

- Nem-suttogta, mire kitört belőlem megint a sírás.

Dave odajött, átölelt és próbált nyugtatni. Pár perc elteltével már csak szipogtam.

- Biztos, hogy el akarsz menni?

- Igen-mondtam halkan.

- És Zayn?

- Nem tudom…semmit se tudok…csak azt, hogy el akarok menni innen, minél hamarabb.

- Rendben, vasárnapra foglalok jegyeket-adta meg magát, én pedig csak bólintottam.

34. rész Ez nem lehet

Nem éreztem mást, csak nyugalmat. És a tüdőmbe áramló friss levegőt. Éreztem a vadvirágok friss, keveredő illatát, de egyáltalán nem volt émelyítő. Kinyitottam a szemem és kérdőn néztem körbe. Ismerős volt a hely. Nagyon is. A kör alakű kis tisztás. Biztos voltam benne, hogy már jártam itt. Aztán elgodolkoztam. Biztos, hogy jártam már itt?! Kutakodtam az elmémben és rá kellett jönnöm, egyik hely sem hasonlít erre a kis tisztásra, ahol már valaha is jártam. Biztos álmomban jártam itt. Tehát akkor most is csak álmodom?! Jó lenne tudni. Az emlékek csak úgy kavarogtak a fejemben...tudtam, hogy este egy bárban voltuk ünnepelni és mikor haza felé indultunk...vagy az is csak álom volt?! Úgy, mint ez? Túl sok kérdés...és egy válasz sincs. Behunyva a szemem ismét vissza feküdtem. Nem akartam semmire se gondolni. Csak hallgattam a madarak csicsergését és mélyen magamba szívtam a friss levegőt. A szél átfújt a kis tisztáson. Meleg volt és a kis fuvallat igazán jól jött. Aztán egymás után egyre többször átfújt...egyre hidegebb áramlat jött...egészen addig, míg végül magam köré szorítottam a kezem, annyira hideg lett. Gyors hőmérséklet-változás.

Ismét kinyitottam a szemem...de az előbb látott kép megváltozott. Nyoma sem volt a gyönyörű, napfényes tisztásnak. Helyette sötétség fogadott és éreztem az arcomra zuhogó esőt. Valami keményet éreztem a hátam alatt...kis időbe telt, mire rájöttem, hogy az úton fekszek. Egyszer csak valaki felém hajolt.
- Jól van?-kedvesen mosolygottt a srác, de nem ismertem. Mit keres itt? És én miért fekszem az úton?
Nem válaszoltam, csak elfordítottam a fejemet balra, éreztem, hogy valami meleg folyik végig az arcomon és kibírhatatlan fájdalom nyilallt bele a kezembe, de ezzel most nem tudtam foglalkozni. Ugyanis megláttam egy kocsit. A mi kocsinkat. Bár ez a szó már nem igazán illett rá. Inkább mondanám roncsnak. Mellette pedig egy csapat ember sürgött-forgott. Éreztem, ahogy kicsordul a könnyem és keveredik az esővel. Aztán valaki ellépett onnan, így már jobban láttam a csoportosulás okát. Az emberek között valaki, már letakarva feküdt.
- Ott mi a helyzet?-hallottam egy hangot.
- Itt úgy néz ki, minden rendben, magához tért-nézett fel mellőlem a srác.- Ott?
Válasz nem érkezett és azt se láttam, hogy rázta-e a fejét vagy sem, mert éppen a felettem álló srácot néztem.
Aztán újra elsötétült minden.

Valami puhát éreztem a hátam alatt és a fertőtlenítő szaga csapta meg az orrom. Éreztem, hogy valaki fogja a kezem. Aztán kinyitottam a szemem és szemben találtam magam a lehajtott fejű Zayn-nel.
- Neked nem kéne a szüleidnél lenned?-kérdeztem és a hangom kicsit rekedtesnek tűnt.
Hirtelen felkapta a fejét és rám nézett. Én pedig megrémültem...a szeméből csak úgy sugárzott a fájdalom és nem szólt semmit.
Óvatosan körbe néztem...kórterem. Ezt egyből levágtam. Aztán végig néztem magamon, láttam, hogy a bal kezem be van gipszelve és ahogy fel akartam ülni, éreztem, hogy fáj a fejem. Oda kaptam az ép kezem és kötést éreztem rajta.
- Mi történt?-kétségbeesetten néztem rá Zayn-re.
- Nicole-kezdte, rekedtes hangon, de aztán megrázta a fejét-Mindjárt jövök.
Aztán kiment az ajtón. Pár perccel később egy orvossal jött vissza.
- Jó napot, Miss. Carlson. Dr. Mitchell vagyok. Én vagyok az orvosa-állt meg az ágyam mellett és láttam, hogy Zayn feszengve áll mellette, egyik lábáról a másikra.
- Mi történt?-kérdeztem ismét.
- Hogy van?-kérdezte, miközben az ágyam melletti asztalról felvette a kartonom.
Kérdésre kérdés?! Miért nem tud senki nekem válaszolni erre az egyszerű kérdésre?!
- Mi történt?-kérdeztem ismét, egyre idegesebben.
- Mire emlékszik?- nézett rám.
- Hát-kezdtem aztán megálltam. Összeszedtem a gondolataimat és utána folytattam-Este egy bárban voltunk ünnepelni, aztán haza felé indultunk Apával és a barátnőmmel Sammyvel, amikor...-és itt elharaptam a mondatot.
- Hol van Apa?-néztem körbe. Aztán először az orvosra néztem, majd Zayn-re. Egyik se volt bíztató.
- Miss. Carlson, az édesapjával és a barátnőjével autóbalesetet szenvedtek. Az édesapjának nagyon súlyos sérülései voltak. A kórházba szállítást követően, mi megtettünk minden tőlünk telhetőt, de sajnos elveszítettük.
Zayn közben átjött a másik oldalamra és megfogta a kezem. Egy pillanatig csak meredtem magam elé kábán, aztán megráztam a fejem. MI VAN?!-a hang csak úgy üvöltött bennem.
- Én ezt...én ezt nem értem-nyögtem ki a fejemet rázva-Ugye rendbe fog jönni?
- Nicole, az édesapja meghalt. Őszinte részvétem-nézett rám az orvos sajnálkozva.
- Nem, az nem lehet-ráztam a fejem hitetlenül, ami még szörnyen lüktetett.
- Nagyon sajnálom-ismételte az orvos.
Már a könnyeimmel küszködtem, de még volt egy kérdés, amit fel kellett tennem.
- És Sammy?-kérdeztem halálra váltan, tartva a választól és éreztem, ahogy Zayn még jobban megszorítja a kezem.
- Sajnos a barátnője még a helyszínen életét vesztette.
Úgy éreztem, mint aki alól kihúzták a talajt. Az eddig vissza tartott könnyeim utat törtek maguknak. Nem csak simán sírtam...őrjöngtem. Megpróbáltam kitépni a karomból az infúziót és kiabáltam, olyasmiket, hogy "ez nem lehet", "biztos, hogy nem így van". Az orvos kiabált, hogy hozzanak nyugtatót és Zayn is próbált nyugtatni. Aztán kivágódott az ajtó és szinte beesett rajta Dave. A könnyeimen át láttam a megnyúzott arcát. Egyből ott termett mellettem és próbált lefogni, nem sok sikerrel. Aztán pár ápoló állta az útját, akiknek sikerült lefogniuk és beadni a nyugtatót. Aztán az orvossal együtt az ápolók elhagyták a kórtermet.
A zokogásom nem csillapodott, de a nyugtató hatására már nem akartam kitépni az infúziót a karomból. Zayn a fejem mellett állt és kezét a vállamra tette, amíg Dave leült az ágy szélére és megfogta a kezem.
- Ez nem lehet-ismételtem még mindig ezt a mondatot.
- Nicole, nagyon sajnálom-mondta Dave és elcsuklott a hangja.
- Haza akarok menni-nyögtem ki a sírástól szinte fulladozva.
- Rendben, intézkedek-állt fel és kiment az ajtón.
Helyét Zayn vette át és megszorította a kezem. Behunytam a szemem és csak hagytam, hogy végig follyanak az arcomon a könnyek. Egyszer csak egy meleg kezet éreztem az arcomon, ami letörölte a könnyeimet.
- Minden rendben lesz, itt leszek Veled-suttogta halkan.
Nem, nem lesz már rendben semmi. Egyelőre nem láttam és nem tudtam semmit. Vagyis egy valamit tudtam...hogy fáj...iszonyatosan fáj...de nem a kezem, nem a fejem...hanem belül. Olyan volt, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Egy kép úszott el lelki szemeim előtt...Apa mosolygó arca...aztán ezt a képet felváltotta Sammy-é. És váltakoztak. Hogy lehetne minden rendben?!
A nyíló ajtóra kinyitottam a szemem. Dave jött vissza.
- A mai napot még itt kell töltened. Ha minden rendben, akkor holnap haza engednek.
Nem szóltam, csak lehunytam a szemem. Aztán hirtelen kinyitottam és Dave-re néztem.
- Látni akarom őket.
Dave és Zayn óvatosan egymásra néztek, majd ismét rám.
- Nicole, ez nem jó ötlet-rázta a fejét Dave.
- De én látni akarom!
- Nicole, jobb ha nem, hidd el-mondta Dave és szemében könnyeket véltem felfedezni.
Percekig csak feküdtem, küszködtem a könnyeimmel és járt az agyam.
- Mióta vagyok bent?
- A baleset fél 1 körül történt, 1 előtt nem sokkal ért be Veled a mentő. Most pedig délután két óra van. Altattak.-válaszolt Dave.

Egy ideig csak feküdtem, szótlanul és Ők sem szóltak semmit. Csak a halk szipogásom törte meg a csendet.
- Zayn, menj haza egy kicsit. Nem aludtál semmit, pihenj le, addig itt leszek-mondta Dave.
- Nem hagyom itt-felelte.
- Menj haza, aztán, ha aludtál egy kicsit, gyere vissza, aztán én is elmegyek.
- Rendben-lehajolt és egy puszit nyomott a homlokomra, majd kiment.
Kinyitottam a szemem és láttam, ahogy Dave utána néz, aztán vissza rám.
- Egész éjjel itt volt melletted-nézett rám.
Csak bólintottam, aztán feltettem még egy kérdést.
- Most mi lesz?-suttogtam halkan.
- Nem tudom...fogalmam sincs, de megoldjuk-csuklott el a hangja ismét.
- Nicole, nem akarlak zavarni ezzel, de a temetés...el kéne kezdeni szervezni-mondta halkan- Ha gondolod, akkor én...
- Igen, az jó lenne-szóltam közbe-Én nem tudnám végig csinálni.
- Rendben-bólintott.
- Csak annyit kérek, hogy a sajtó képviselői ne lehessenek jelen. Nem akarom, hogy ezen csámcsogjon a fél világ. És szép temetést akarok-néztem ki az ablakon, még mindig esett-Megérdemli-tettem hozzá suttogva-Sammy szülei?-jutott hirtelen eszembe.
- Teljesen összetörtek, már voltak itt, de aludtál.
- Az Ő temetésést is én állom. Én tehetek róla, ha nem mondom, hogy jöjjön el, még most is
- Te nem tehetsz semmiről!-szólt közbe Dave- Ezt verd ki sürgősen a fejedből.
- De
- Nem, Nicole! Nincs semmi de! Ha az az őrült nem száguldozik, ittasan, akkor.... Ő tehet az egészről. De legalább megkapta, amit megérdemelt.
Kérdőn néztem rá, mire folytatta.
- Ő is meghalt.
Lehunytam a szemem és csak a fájdalomra tudtam koncentrálni.
- Senkim nem maradt-suttogtam alig hallhatóan.
- Én mindig itt leszek, bármi történjen. De most aludj egy kicsit. Kérjek Neked altatót?
Nem szóltam, csak bólintottam. Egy nővérrel tért vissza, aki beadta az altatót, majd kiment.
Pár perc múlva éreztem, hogy kezd hatni.

Mikor újra felébredtem, már sötét volt. Egy kis lámpa világított az asztalon, Zayn az ágyam mellett ült és a kezem fogta. Mikor érezte, hogy megmozdulok, felnézett rám és a tekintetünk találkozott.
- Dave nemrég ment el, azt mndta, hogy reggel jön-mondta.
Nem szóltam semmit csak bólintottam. A fejembe megint betódultak a történtek képei, Sammy mosolygó arca mellettem, Apa mosolygó arca, aztán a fülsiketító csattanás....és újra sírni kezdtem. Zayn felült mellém az ágyra és magához húzott, átölelt és a hátamat simogatta. Nem tudom, mennyi ideig voltunk így, de csak sírtam és sírtam, míg Zayn némán magához ölelt.
Aztán a sírásom csitulni kezdett, míg végül teljesen abba maradt, lefeküdtem az ágyra és csak néztem ki az ablakon a sötétségbe. Fáradt voltam és kétségbe esett...nem tudtam már sírni...csak némán feküdtem, míg virradni nem kezdett, aztán később behozták a reggelit. A nővér érdeklődött, de nem szóltam, aztán kiment. Kb. 20 perc elteltével az étel még mindig érintetlen volt.
- Enned kell-nézett rám Zayn.
- Nem vagyok éhes-feleltem rekedtes hangon.
Nem sokkal később megérkezett Dave az orvossal, aki közölte, hogy haza mehetek.
- Miss Carlson-nézett rám, miközben Zayn segített kikelni az ágyból-Kórházunk remek pszicológusokkal rendelkezik, ha szeretne valakivel beszélni a történtekről, állunk rendelkezésére.
- Köszönöm, nem kell-néztem rá, majd az orvos elköszönt, azzal, hogy két hét múlva vár kontrollra, majd kiment.
Felöltöztem, amiben Zayn segített, Dave közben összeszedte az összes cuccom, majd elhagytuk a kórházat. Először hezitáltam, nem akartam beszállni a kocsiba, de végül erőt vettem magamon. A haza fele út néma csendben telt. Csak néztem ki az ablakon.

Aztán Dave felállt a házunk előtti feljáróra, én pedig még mindig a kocsiból felnéztem a házra, ami eddig az otthonom volt. Most hogy Apa már nincs...nem tudok rá úgy gondolni, mint az otthonomra. És a szívem önkéntelenül is összeszorult.