Az étkezőasztalnál ültem és a konyha
ablakán át bámultam a sűrűn szállingózó havat. Kemény januárunk volt. Ma
pedig már reggel óta esett a hó és még most délután se úgy nézett ki,
hogy abbamarad. Már csak két hét volt hátra a kiírt időpontig. Egyre
idegesebb lettem, ha arra gondoltam, hogy nemsokára megszületik az első
gyerekem. Lány lesz. Ezt már régóta tudtuk. Aztán a gondolataim
elkalandoztak… Még nyáron, amikor kiderült, hogy állapotos vagyok. Az
orvosom szavai csak úgy visszhangzottak a fejemben. „Nicole, biztos,
hogy jól meggondolta? Ez az Ön állapotában nagyon veszélyes. Megterheli a
szervezetét. Én nem ajánlanám, hogy megszülje. Ha ki is tudja hordani,
nem valószínű, hogy meg fogja tudni szülni. Kevés esélye van rá, hogy
túlélje.” Féltem. Nagyon. Mindössze pár százalék esély volt rá, hogy
tényleg túlélem. De ameddig volt egy kis remény, addig én is bizakodtam.
Aztán eszembe jutott Zayn. Amikor elmondtam Neki, hogy babát várok,
felcsillantak a szemei. És már előtte is beszélt erről. Nagyon szerette
volna. És én képtelen lettem volna rá, hogy csalódást okozzak Neki.
Annak a férfinak, akit a világon a legjobban szeretek. Meg kellett
próbálnom. Egyszerűen muszáj volt.
Mivel a gyógyszereimet lecsökkentették
és volt olyan, amit nem is szedhettem, mert ártott volna a babának, így
egyre rosszabbul lettem. Fáradékonyabb voltam és sápadt. És ezt Zayn is
észrevette. De mindig csak annyit mondtam, hogy biztos csak a terhesség
miatt van. Nem akartam Neki hazudni, de amíg semmi gond nincs, miért
ijeszteném meg? Jobb volt ez így. Legalábbis bíztam benne, hogy jobb
így.
Az orvosom szerette volna, ha befekszem a
kórházba, hogy állandó felügyelet alatt legyek, de elutasítottam. Ha
tényleg már csak ez a pár hónap jutott nekem az életből, akkor azt nem
akartam egy kórházi ágyhoz kötve tölteni.
Aztán ott volt Anya. Aki a családjával
együtt Londonba költözött, hogy minél közelebb legyenek hozzánk és
mindenben tudjon segíteni. Ami azt illeti, nem telt el úgy nap, hogy ne
jött volna át, hogy megnézze, hogy vagyok. De nem bántam. Szerettem
volna Vele is minél több időt eltölteni.
És ott volt még Zayn családja. Akik
egyszerűen fantasztikus. Sokszor mentünk el hozzájuk látogatóba és a
testvérei is gyakran vendégeskedtek nálunk.
És ott volt Dave. Aki feszülten figyelte
minden egyes mozdulatomat. Ha valamiért nem tudott átjönni, akkor
napjában vagy ötször hívott. Féltett. Nem csodálom, én is magamat, de
hittem, hogy megéri ez az egész. Majd akkor, amikor már a kezünkben
fogjuk a gyerekünket és együtt örülünk Neki. És nem lesz semmi gond.
Még egyszer átfutottam az előttem lévő lapot, összehajtottam és beletettem egy borítékba, aztán csöngettek.
- Szabad – kiáltottam.
- Szia – kiabált vissza Niall, akinek
egyből felismertem a hangját. Nemrég hívtam, hogy ugorjon át hozzám –
Hogy vagy? – kérdezte, amikor belépett a konyhába.
- Fáradtan – mosolyogtam rá.
- Igen, azt látom. Zayn? – nézett körbe.
- Elment Anyával még egy pár holmit beszerezni. Nagyon lelkes nagymama.
- És Te miért nem mentél?
- Ágynyugalomra ítéltek. Meg ezzel a nagy hassal elég nehéz már mozogni – mutattam a pocakomra.
- Ja, tényleg mondta Zayn. Mutasd magad – mosolyodott el, mire felálltam.
- Huu…tényleg hatalmas vagy – vigyorgott.
- Kösz – húztam el a számat.
- Nem úgy értem. Jól nézel ki. Jól áll a terhesség. Szabad? – jött közelebb, azzal a szándékkal, hogy megfogja a hasam.
- Persze, csak nyugodtan. Már hozzászoktam – tártam szét a kezem.
Niall rátette a kezét a hasamra, elkezdett beszélni, mire a baba rúgott egyet.
- Úgy látszik, már most kedvel Téged – nevettem.
- Viccelsz? Én leszek az egyik nagybácsija. Még jó, hogy kedvel – nevetett.
- Igaz – bólintottam.
- Tudjátok már, mi lesz a neve?
- Nem, még nem – ráztam a fejem.
- Miért hívtál? Baj van? – ült le.
- Nem, semmi gond. Csak szeretném, ha ezt eltennéd – nyújtottam felé a borítékot.
- Mi ez? – ráncolta a szemöldökét.
- Zayn-nek.
- És mit csináljak Vele? – értetlenkedett, amit nem csodáltam.
- Szeretném, ha odaadnád Neki, ha valami történne – mondtam halkan, mire elkerekedtek a szemei.
- Nicole, minden rendben? – kérdezte fojtott hangon.
- Persze, semmi gond – erőltettem
magamra egy mosolyt, de éreztem, hogy pillanatokon belül elsírom magam –
Csak majd add Neki oda, ha valami történne.
- Mégis mi történne?
- Remélem semmi és akkor ez az egész felesleges.
- Nicole, mi a franc van? Valamiről tudnom kéne? Mi ez az egész? – emelte fel a hangját.
- Semmi baj – ismételtem – Csak add Neki oda. Kérlek – néztem rá könyörögve.
- Én ezt nem értem – rázta a fejét - Miért nem adod Neki Te oda? Meg egyáltalán mi van ebben?
Hallottam, hogy nyílik az ajtó.
- Niall, kérlek – könyörögtem ismét,
mire kelletlenül bólintott és eltette a kabátzsebébe, pont jókor, mert
az ajtóban megjelent Zayn.
- Sziasztok – rohant oda hozzám, hogy adjon egy gyors puszit, aztán Niall felé fordult – Hogyhogy itt vagy?
- Nicole áthívott.
- Értem. Ezt nézd, Kicsim – tett le elém vagy három táskát – Anyud mindjárt hozza a többit.
- De aranyos – vettem ki egy kis
rugdalózót, aminek az elején valami minta volt. Nem tudtam rendesen rá
figyelni, mert éreztem, hogy Niall folyamatosan engem néz. Aztán
belépett Anya, szerencsémre, mert egyből elvonta Niall figyelmét.
Mindent kipakoltak, mindent megmutattak, aztán Anya is és Niall is
elment haza.
Nekiálltam, hogy készítek valami vacsorát, de Zayn elzavart, hogy inkább pihenjek, majd Ő megcsinálja.
- Vigyáznod kell magadra, az orvos is megmondta.
- De nem azt mondta, hogy a nap 24 órájában feküdjek – zsörtölődtem és bementem a nappaliba, hogy TV-t nézzek.
Végül úgy alakult, hogy a TV előtt ülve
vacsoráztunk meg. Miután befejeztük, felálltam és a tányérokkal együtt
elindultam a konyha felé.
- Te meg mit csinálsz? – nézett rám Zayn.
- Elmosogatok? –kérdeztem vissza.
- Szó sem lehet róla – rázta a fejét.
- Zayn, szinte egész nap feküdtem. Egy kis mosogatásba még nem halt bele senki – mondtam és továbbmentem.
Elkezdtem mosogatni, aztán egy éles
fájdalom járta át a testem, mire elejtettem a tányért, ami nagy zajt
csapva landolt a mosogatóban.
- Jól vagy? – termett egy pillanat alatt Zayn a konyhában.
- Nem tudom – vettem szaporábban a levegőt, aztán észrevettem egy tócsát alattam. A magzatvíz. – Azt hiszem, szülni fogok.
- Persze, hogy fogsz – mondta, mintha ez olyan mindennapi dolog lenne.
- Úgy értem, most.
- Mi?! – kerekedett el a szeme – És most mit csináljunk? – esett kétségbe.
- Be kell mennünk a kórházba.
- Rendben, gyere – fogta meg a kezem és elindult.
- Zayn, a táska.
- Milyen táska?
- Amit összekészítettünk, amiben a cuccom van.
- Ja, tényleg, hozom – indult fel az emeletre.
- Meg egy másik nadrágot – kiáltottam utána.
Leért, aztán gyorsan, már amennyire gyorsan tudtam, átvettem a nadrágot.
- Mehetünk - mondtam.
- Oké – fogta meg újra a kezem, már az ajtóban voltam, amikor eszembe jutott a kocsi kulcs.
- Kulcs? – néztem rá.
- Milyen kulcs?
- A kocsié – feleltem.
- Hozom – sietett vissza.
Aztán végre valahára el tudtunk indulni.
Igazából azon csodálkoztam, hogy eltalált a kórházig, annyira szét volt
esve. Próbáltam nyugtatni, miközben Neki kellett volna, hiszen én fogok
szülni. És a fájások csak nem múltak. Sőt egyre gyakrabban jöttek és
egyre tovább tartottak. Még út közben felhívtuk az orvosom, aki már a
bejáratnál várt ránk, mire megérkeztünk a kórházhoz. Beültettek egy
tolókocsiba és betoltak egy vizsgálóba.
- Hogy van, Nicole? – kérdezte, mikor elkezdett vizsgálni.
- Maga szerint hogy vagyok? – kérdeztem
kicsit ingerültebben, mint ahogy akartam – Még két hét hátra van. Nem
szülhetek most – ráztam a fejem.
- Ne aggódjon, minden rendben lesz – nyugtatott – Viszont mindjárt szülünk.
- Mi az, hogy szülünk? Nem császármetszés lesz? Úgy beszéltük meg – rémültem meg.
- Arra már nincs időnk – rázta a fejét – A szülés már megindult.
- És mi lesz, ha történik valami? – kérdeztem félve, levegő után kapkodva.
- Ne aggódjon, a legjobb orvosi team-et
állítottuk készenlétbe. Ha történik valami, magát azonnal átviszik a
műtőbe. Mindjárt jövök – felelte, aztán kiment és bejött Zayn.
- Hogy vagy? – kérdezte és megfogta a kezem.
- Eltekintve attól, hogy szinte percenként fájdalmaim vannak, jól – feleltem.
Bejött egy nővér, aki áttolt egy szülőszobába, ahol már ott volt az orvos és egy csomó nővér.
- Rendben, Nicole, lélegezzen mélyeket, mindjárt kezdjük – nézett rám.
- Én lehet, hogy inkább kimegyek – motyogta Zayn.
- Zayn, ha itt mersz hagyni, utána első dolgom lesz, hogy megfojtalak egy kanál vízbe – morogtam.
- Jó-jó, maradok – felelte.
- Csak fogd erősen a kezem – néztem rá.
Az orvos kiabálta az utasításait, hogy
mikor nyomjak. Megpróbálta túlkiabálni a sikolyaimat és üvöltözésiemet,
amik csak annyiból álltak, hogy „nem megy”. Fájt. Hihetetlenül. Azt
hiszem, még soha semmi nem fájt ennyire. Végül fizikailag és lelkileg is
kimerülten dőltem hátra, szaporán vettem a levegőt és úgy éreztem, hogy
a szívem mindjárt kiugrik a helyéről, aztán meghallottam a legédesebb
hangot a világon, amit valaha csak hallottam.
- Kislány, ahogy vártuk – mondta az
orvos, aztán átadta egy nővérnek, aki köré csavart egy lepedőt és felém
nyújtotta. Erőtlenül nyúltam érte és a két kezembe fogtam. Ahogy
megláttam, szinte a lélegzetem is elállt. Gyönyörű volt… és nem csak
azért, mert az én lányom. Hanem mert tényleg gyönyörű. Csak néztem és
nem tudtam betelni a látványával, Ő pedig csak hangosan sírt. Aztán Zayn
hajolt le hozzám és az arcomból kisimította a csurom víz hajam és egy
puszit adott a fejemre.
- Köszönöm. Szeretlek – suttogta, és
ahogy ránéztem, csak úgy ragyogott az arca. Tudtam, hogy megérte. Minden
egyes átszenvedett nap megérte, hogy láthattam ezt az arcot. Büszkén és
boldogan nézett rám, aztán a kezemben lévő csöppségre. Végül
visszanéztem a lányunkra…a közös gyerekünkre.
Éreztem, hogy szédülök, hogy a kezeim
szinte elernyednek, csak dadogtam valami olyasmit, hogy fogják meg,
aztán minden elsötétült…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése