50. rész "Most már megértem"

Egy óra alatt értem oda arra a címre, amit Dave megadott. Nem akartam továbbgondolni a dolgokat, hogy miért is indultam el, mert féltem, hogy talán visszafordulnék. Leparkoltam az utca túloldalán és csak néztem a házat. Szép kis előkert, nagy ház, pont olyan, ahol bárki szívesen lakna.
Percek óta ültem a kocsiban és nem tudtam, hogy jó döntés-e, ha bemegyek. De ha már eddig eljöttem…
Erőt vettem magamon, kiszálltam a kocsiból és átsétáltam a túloldalra, az ajtóhoz mentem és bekopogtam. Pár pillanat múlva egy szőkésbarna hajú, úgy 7-8 év körüli kislány nyitott ajtót.
- Szia. Anyukád itthon van? – először csak elkerekedett szemekkel nézett rám, majd lassan bólintott, aztán beszaladt a házba, otthagyva engem az ajtóban.
- Anyu, anyu, az a lány a tv-ből itt van – hallottam a hangját.
Pár perc múlva visszajött a kislány, de már az anyukájával, aki meglepődve nézett rajtam végig.
- Katie, menj be. Mindjárt megyek én is – küldte be a kislányt.
- Szia, Anya – köszöntem. Kicsit furán mondtam ki a második szót. De hát, mit kellett volna mondanom?! A keresztnevét? Az olyan személytelen. De az, hogy „Anya” se jött ki normálisan a számon.
- Szia, Nicole. Ezt a meglepetést.
- Bemehetek? – kérdeztem félve.
- Persze, gyere csak – állt félre, hogy beengedjen.
A nappaliba vezetett be, aztán elnézést kért, majd kiment valahová és hallottam, hogy felvezényeli az emeletre a gyerekeket azzal, hogy majd szól, ha kész az ebéd, aztán visszajött.
- Már itt is vagyok – lépett be. Hirtelen fordultam meg, egészen addig a családi képeket nézegettem. A férje, egy fiú és két lány.
- Meglepődtél?
- Őszintén, nem számítottam arra, hogy felbukkansz itt. Miért jöttél?
- Mert…mert férjhez megyek – böktem ki.
- Ez nagyszerű – futott át egy mosoly-féle az arcán – Kihez?
- Már láttad Őt. Amikor Apa temetése előtt nálam jártál, Ő ott volt.
- Emlékszem rá, helyes fiú – bólintott, miközben intett, hogy nyugodtan üljek le – Azóta együtt vagytok?
- Nem – ráztam meg a fejem egy keserű mosollyal – Egy ideig nem voltunk együtt.
- Mennyi ideig?
- Úgy négy évig – feleltem halkan.
- Az rengeted idő.
Nem feleltem, csak bólintottam és újra a fényképek felé néztem.
- Gondolom nem azért jöttél, hogy ezt elmond nekem.
- Nem, hanem mert – tartottam egy kis szünetet, nem tudtam, hogy kezdjek neki – mert majdnem elkövettem ugyanazt a hibát, amit Te.
- Miről beszélsz? – összehúzott szemöldökkel meredt rám.
- Majdnem hozzámentem valakihez, akit nem szeretek…Vagyis nem voltam belé szerelmes.
- Nicole – rázta meg a fejét – Én sosem bántam meg, hogy hozzámentem Apádhoz. Szerettem Őt és megszültelek Téged, ami az egyik legjobb dolog volt az életemben. De nem voltam boldog. Nem teljesen. Hiányzott valami. Az, hogy szerelmes legyek. Fiatal voltam és akkor úgy tűnt, hogy Mike sosem fog már visszajönni. Hozzámentem Apádhoz. Ő nagyon jó ember volt és én nagyon szerettem, de az nem szerelem volt. Aztán Mike visszajött és rájöttem, hogy mellette a helyem. Mellette maximálisan boldog tudok lenni.
- És én? Én nem számítottam?
- Téged volt a legnehezebb otthagynom. De Apáddal mindketten jobbnak láttuk, ha nem szakítunk ki a megszokott környezetedből. És még túl kicsi voltál ahhoz, hogy felfogd, miért élek mással és nem Apáddal. De lehet, hogy jobb volt így, mindketten élhettük a saját életünket. Mike-kal egy ideig külföldön éltünk és Apád hallani sem akart róla, hogy velem gyere.
- És aztán? Mikor nagyobb lettem?
- Akkor pedig már úgy voltam vele, hogy túl sok idő telt el, biztos nem akarnál látni. És igazam is lett – utalt arra, hogy a temetés előtt szó szerint elzavartam.
- Tudod, nagyon nehéz volt Anya nélkül felnőni – néztem rá.
- Sajnálom, de lehet, hogy így jobb volt. Nem biztos, hogy jót tett volna Neked, ha látod, hogy mással élek. És Apád remek embert nevelt belőled. Sikeres lettél, okos és gyönyörű – mutatott végig rajtam – Persze, azt sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy nem harcoltam érted eléggé.
- Már nem számít. De azt hiszem, most már megértem, hogy miért döntöttél akkor úgy. És erre csak most jöttem rá, miután én is majdnem beleestem ugyanabba a hibába. Apa sokszor mondta, hogy mennyire hasonlítok Rád és azt hiszem, igaza is volt. Egyikünk sem lehetett volna boldog egy olyan kapcsolatban, hiába szerettük Őket.
- Igen, ez így van. De Te időben rájöttél. Én Téged veszítettelek el azért, mert erre rájöttem.
A tekintetem ismét végighordoztam a megannyi családi képen.
- Tudják, hogy van még egy testvérük?
- Igen, de azt nem, hogy Te. Sokszor kérdeznek rólad – mosolyodott el – Várj, mutatok valamit – odament az egyik szekrényhez, a fiókjából kivett valamit és felém nyújtotta.
- Ez mi? – néztem értetlenül a kezemben lévő albumra.
- Nézd meg – bökött az album felé.
Felnyitottam és érdeklődve néztem az első képre.
- Az első kép Rólad, még a kórházban készült – mutatott az első fotóra, amin vele együtt voltam rajta, aztán a következőn már hárman, Apa is rajta volt.
Sorban jöttek a képek, aztán három éves korom után, már csak pár darab volt.
- Ragaszkodtam hozzá, hogy minden évben küldjön Rólad egy képet – nézett rám. Aztán jött az utolsó kép, ami a 17. szülinapomon készült.
Nem tudtam, mit mondani, csak néztem magam elé. Annyi rossz döntés és talán sose lehet őket jóvá tenni. De legalább beismerte, hogy nem küzdött értem eléggé. De akkor mi lett volna, ha magával visz? Apát nem láttam volna soha?
- Velünk ebédelsz? – zökkentett ki a gondolatmenetemből.
- Ha nem zavarok.
- Dehogy, szólok a többieknek.
Mindenki lejött, én pedig csak álltam ott. Anya bemutatta Mike-ot, aztán a legidősebb gyereket, Lee-t, aki 18 éves, Marie-t, aki 14 és végül Katie, aki 8 éves.
Megebédeltünk, közben kifaggattak mindenről, Katie pedig mindenképp azt akarta, hogy énekeljek Neki valamit, úgyhogy ebéd után mindannyian átmentünk a nappaliba és énekeltem. Vagyis nem csak én, mert kiderült, hogy Marie-nek és Katie-nek is fantasztikus hangja van, aztán Katie lehozta a gitárját, hogy megmutassa, mennyire tud már rajta játszani. Mutattam Neki pár akkordot, ami nagyon tetszett Neki és egészen addig rajtam lógott, amíg Anya fel nem parancsolta Őket az emeletre. Bár én nem bántam, hogy állandóan kérdezgettek, mindig is szerettem volna kistestvért és most egyszerre hármat is kaptam. Katie még a lépcsőről visszafordult.
- Ugye máskor is jössz? – nézett rám.
- Hát, ha lehet, akkor igen – néztem félve Anyára.
- Persze, máskor is jön még Nicole, de most már menj fel szépen – küldte fel Katie-t.
- Az igazság az, hogy lassan mennem kéne – néztem az órámra, ami már 5-öt mutatott.
- Még most vissza akarsz menni Londonba? Nem maradsz itt éjszakára?
- Nem, megígértem, hogy még ma visszamegyek.
- Rendben, csak nagyon vigyázz az úton.
- Úgy lesz – bólintottam.
Kikísért az ajtóig, aztán felém fordult.
- Nicole, szeretném, ha tudnád, hogy ez a Te otthonod is, ide akkor jössz, amikor akarsz.
- Köszönöm. Mindent. És sajnálom, hogy akkor olyan undokul viselkedtem.
- Ugyan, meg volt rá minden okod. Egy kicsit sem haragszom – mondta, aztán megölelt – Remélem, hamar látni fogunk.
- Jövök, amint tudok – engedtem el, aztán elindultam a kocsimhoz.


Még útközben felhívtam Zayn-t, hogy hamarosan otthon leszek, jöjjön át. Mire haza értem, Ő már ott volt.
- Hol voltál? – kérdezte, miközben adott egy puszit.
- Az Anyámnál – feleltem.
- Tényleg? És miért? Úgy tudtam, nem kedveled – nézett rám értetlenül.
- Igen, de nagyon sokat gondolkoztam az éjjel. Egy olyan dolog miatt nem akartam soha látni, amiről egyáltalán nem tehetett. És erre Te segítettél rájönni. Az, hogy újra Veled vagyok, felnyitotta a szemem és rájöttem, hogy Ő is csak azt tette, amit én. A szívére hallgatott, amiért nem hibáztathatom. De csak most értettem meg ezt.
- És milyen jól tetted – simított végig az arcomon.
- Igen, szerintem is. Örülök, hogy így alakultak a dolgok – bújtam hozzá.
- Én is. De valamiről beszélnünk kell.
- Miről? – néztem rá értetlenül.
- Az esküvőről – felelte – Hol szeretné tartani, leendő Mrs. Malik?
- Mrs. Malik? – nevettem fel – Ez tetszik. De lehet, hogy megtartom a saját nevem – indultam el a konyhába.
- Miért? Pedig olyan jól hangzik, nem? – nevetett Ő is és utánam jött.


Az egész este nyugisan telt, így volt időm átgondolni a napomat. Azt hiszem, jól tettem, hogy elmentem Anyához. Mindenki követ el hibákat, senki sem tökéletes. És ezt most már én is tudom. Lehet, hogy sok mindent elveszítettem az elmúlt időben, de ma kaptam valamit. Amikor ma délután a nappaliban együtt zenéltünk és énekeltünk, úgy éreztem, ismét tartozom valahová. Jó volt rajtuk végignézni, ahogy minden egyes pillantásukban és szavukban ott volt a szeretet. Mindig is jól megvoltunk Apával és megkaptam Tőle mindent. Megpróbált mindig úgy viszonyulni mindenhez, hogy ne érezzem, hogy valami hiányzik. Pedig hiányzott. És ma nem csak az Anyámat kaptam vissza, hanem kaptam egy szerető családot is.