53. rész Forever

~ Zayn szemszöge ~

Hallottam, ahogy Nicole erőtlenül mond valamit, aztán a gép sípoló hangja hatolt a fülembe, még mielőtt bármit is tehettem volna, egy nővér termett mellettem, elvette Nicole mellkasáról a lányunkat, aztán az orvos kezdte hangosan szólongatni Nicole-t. Végül egy nővérnek odaszólt, hogy kísérjenek ki engem.

- Jöjjön velem – nézett rám.

- Nem – szóltam ingerülten – Mi folyik itt? Mi történt? – kérdeztem, de nem felelt senki.

- Jöjjön velem – ismételte, megragadta a kezem és kitessékelt a szobából, aztán vissza is ment.

Csak fel-alá járkáltam, aztán ismerős hangok ütötték meg a fülem. Még útközben hívtam fel Niall-t, hogy a kórházba tartunk és most értek ide.

- Na, nem bírtad bent? – kérdezte Harry vigyorogva.

- Baj van? – nézett rám Niall elkomolyodva.

- Nem tudom – túrtam idegesen a hajamba – Kiküldtek. Senki nem mond semmit. Még a lányomat sem foghattam meg.

- Nem lesz semmi gond – veregette meg a vállam Liam.

Egy nővér kirontott a szobából, meg akartam állítani, hogy megkérdezzem, mi van, de csak annyit mondott, hogy most nem ér rá. Idegesen járkáltam tovább, az orvosok és a nővérek ki-be rohangáltak, de még mindig nem mondott senki semmit. A többiek is félve néztek egymásra, csak Niall ült le és a kezébe temette az arcát. Végül befutott Dave is.

- Nicole még bent? – kérdezte köszönés helyett.

- Igen – felelte helyettem Louis.

Én túl ideges voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak. Csak feszülten figyeltem az ajtót, hátha kijön valaki és végre elmagyarázza, hogy mi történt.

- Baj van? – kérdezte Dave is.

- Nem tudjuk – felelte Liam.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, nekem óráknak tűnt, mire kijött az orvos.

- Hogy van Nicole? – siettem elé.

- Mr. Malik, sajnálom, de Nicole-nak leállt a szíve. Már nem tudtuk visszahozni.

Egy pillanatig csak néztem rá, nem tudtam felfogni, amit mondott.

- Tessék? – kérdeztem döbbenten – Hiszen az előbb még jól volt. Én hoztam be.

- A felesége súlyos szívbeteg volt. A szíve már nagyon gyenge volt, kapott egy kisebb szívrohamot, ami az Ő esetében már végzetesnek bizonyult.

- Nem, az nem lehet. Hiszen jól volt – ismételtem újra.

- Higgye el, mi mindent megtettünk. 40 percig próbáltuk újraéleszteni.  Őszinte részvétem.

- Nem – ráztam a fejem. Az nem lehet, hogy nincs többé – Látni akarom – néztem az orvosra.

- Ezt most nem ajánlanám – felelte.

- Látni akarom – ismételtem újra.

- De a testet még nem – kezdte, de közbe szóltam.

- Nem érdekel. Most akarom látni.

- Jöjjön – indult el és én is utána indultam, aztán visszafordultam – Valaki felhívta már Nicole anyját?

- Majd én elmegyek hozzá – mondta Dave, aki már a könnyeivel küszködött.

Beléptem a szobába, egy nővér pont akkor takarta le Nicole-t. Láttam a csöveket, amik a fehér lepedő alól kilógtak, aztán megpillantottam az arcát. Mint egy angyal…az én angyalom. Olyan volt, mintha csak aludt volna. Végigsimítottam az arcán és akkor már nem bírtam tovább, éreztem, ahogy lassan végigfolynak az arcomon a könnyeim.

- Miért? Miért hagytál itt? Pont most? – kérdeztem elcsukló hangon.

A lepedő alatt kitapogattam a kezét és megfogtam. Hideg volt. Csak álltam és néztem Őt. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy alig egy órával ezelőtt még minden rendben volt. Boldogok voltunk, aztán egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. Azt kívántam, bárcsak ez az egész csak egy rossz álom lenne. Felébrednék, és minden ugyanúgy lenne, ahogy volt. Nem fért a fejembe, hogy miért pont Ő. Miért pont mi. Talán túl boldogok voltunk? Vagy csak egyszerűen ennyi jutott nekünk? Ilyen kevés boldogság? Vajon mit vétettünk?

Elkezdtem hozzá beszélni. Mintha hallana. A megismerkedésünkről, a legelső találkozásunkról, hogy már akkor megtetszett, hogy mennyire örültem, mikor visszatért Londonba. Hogy lehetett volna bármeddig távol, akkor is vártam volna rá. Hogy mennyire boldoggá tett, amikor igent mondott. Hogy a fellegekben éreztem magam, amikor elmondta, hogy gyerekünk lesz. Akit csak egy pillanatra láthatott…akinek nem lesz részese az életének, akit nem lát felnőni… Az élet igazságtalan…Neki még nem kellett volna elmennie…még nem kellett volna magamra hagynia.

- Uram, elnézést, de most már ki kell mennie – szólított meg valaki, mire felnéztem, egy nővér volt.

- Még egy percet kérnék – mondtam, mire bólintott és kiment – Tudod, sosem foglak elfelejteni. Szeretlek – lehajoltam, adtam a homlokára egy puszit, aztán kimentem.

Nekidőltem a falnak és megdörzsöltem az arcom.

- Hogy vagy? – állt meg mellettem Niall.

- Pocsékul – vettem egy mély levegőt – Dave?

- Még Nicole anyjánál. Előbb beszéltem Vele. Bevetettek vele egy pár nyugtatót, most alszik. Dave viszont mindjárt jön.

- Mr. Malik, a kislányát bevittük egy különszobába, a folyosó végén, az utolsó szoba. Egy nővér vele van.

- Köszönöm – bólintottam és már el akartam indulni, amikor Niall feltartott.

- Ez a Tiéd.

- Mi ez? – néztem a kezében lévő borítékra értetlenül.

- Még Nicole adta, hogy adjam oda Neked, ha valami történne – mondta halkan – Gondolom, erre gondolt.

Kinyitottam a borítókét, kivettem a lapot és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Egy levél volt. Nicole kézírásával.

"Drága Zayn-em!

Először is, ne haragudj Niall-re, Ő nem tudott semmiről.

Ha olvasod ezt a levelet, akkor a dolgok nem úgy alakultak, ahogy reméltem. Az orvosok megpróbáltak lebeszélni a szülésről, mert nem sok esélyt adtak rá, hogy túlélem. De tudod, milyen önfejű vagyok és ameddig egy kis esély is volt rá, hogy átvészeljem, meg akartam próbálni.

Szóval, ha valakit hibáztatni akarsz, akkor az én legyek. Tudtam, hogy kockázatos, felkészítettek előre, hogy mivel jár.

Csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom… Sajnálom, hogy nem mondtam el, hogy beteg vagyok. Sajnálom, hogy egyedül hagytalak. Sajnálom, hogy nem láthatom felnőni a lányunkat.

És tudom, hogy most csak az jár az eszedben, hogy miért.

Emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogy együtt fogunk megöregedni, a közös gyerekeink és unokáink körében? Sosem tudtam volna feldolgozni azt a tényt, hogy nem így lesz. Hogy nem tudlak megajándékozni egy gyerekkel, aki a miénk. Aki hasonlít Rád és rám.

Csak arra kérlek, hogy ne legyél szomorú. Én boldog voltam. Melletted megtaláltam mindent, amit valaha is kerestem. Sőt, még többet is, mint amit reméltem. Te megtanítottál arra, hogy érdemes küzdeni azért, ami fontos számunkra. Ezért küzdöttem én is az utolsó percig, de úgy tűnik, ehhez már nem voltam elég erős. Ez a pár hónap, év, amit együtt töltöttünk, életem legszebb időszaka volt. És csak hálát tudok adni a sorsnak, hogy egy ilyen csodálatos embert, mint Te, az utamba sodort. Hálát adok, hogy a szívedet magaménak tudhattam.

Még fiatal vagy, nem akarom, hogy az emlékem árnyékában élj. Fájni fog, amit most írni fogok, de azt akarom, hogy lépj tovább, légy boldog. Hiszen a lányunknak anya kell. Csak arra kérlek, hogy egy kis darabot tarts meg számomra a szívedben. Ha szükséged lesz rám, csak hunyd le a szemed és én mindig ott leszek Veled. Sose felejtsd el, hogy örökre szeretni foglak. És tudom, hogy egy nap újra látni foglak.

És végül a lányunk. Emlékszel, hogy szinte minden nap órákat beszélgettünk arról, hogy vajon milyen lesz? Hogy mi lesz belőle, ha felnő? Hogy hova fogjuk iskolába járatni? Vigyázz rá nagyon, de azért engedd, hogy megszerezze a saját tapasztalatait az életről. Mesélj Neki rólam, mondd el Neki, hogy igaz sosem ismerhettem meg, de már akkor nagyon szerettem, mikor a pocakomban növekedett. Mondd el Neki minden nap, hogy szeretem, bár nem lehetek ott Vele, nem lehetek ott az élete meghatározó eseményein, de mindig vigyázni és szeretni fogom…odafentről.

Nem bánok semmit, ami valaha is történt velünk, mert csak még jobban megerősített minket. Egyedül azt sajnálom, hogy csak ilyen kevés idő jutott nekünk, a közös életünknek.

Örökké szeretni foglak

a Te Nicole-od

U.i.: Remélem, a Te szemeidet örökölte."

Elolvastam és nem akartam elhinni. A levél kiesett a kezemből, aztán leültem. Nem mondta el, hogy beteg…és én? Hogy nem vettem észre? Milyen férj voltam? És kockáztatta az életét, csak azért, mert én annyira gyereket akartam. Sose kérdeztem meg, hogy mit akar…és most már nem is tudom….mert nincs többé.

- Én tehetek róla – suttogtam.

- Zayn, ne okold magad – ült le mellém Niall, aki már elolvasta a levelet.

- Nem, Ti nem értitek – mondtam idegesen – Nem voltam jó férj, se barát. Semmi. Nem vettem észre, hogy beteg.

- Mert Nicole nem akarta, hogy észrevedd – felelte Niall – Én se tudtam róla.

- Milyen apa leszek ezek után? – hagytam figyelmen kívül Niall mondandóját.

- Jó – vágták rá szinte egyszerre, de én csak a fejemet ráztam. Aztán megérkezett Dave.

- Te tudtad? – néztem rá.

- Mit? – kérdezett vissza.

- Tudod nagyon jól, miről beszélek – néztem a szemébe idegesen.

- Igen – bólintott némi hezitálás után.

- Miért nem mondtad el? – döbbentem le.

- Nicole megígértette velem, hogy soha senkinek nem fogom elmondani.

- És rám nem gondoltál? – förmedtem Rá.

- Zayn, nyugodj meg. Tudom, hogy ez most nagyon nehéz Neked.

- Fogalmad sincs róla.

- Igen? Szerinted nincs? Szerinted milyen életem volt az elmúlt pár évben úgy, hogy tudtam, Nicole bármelyik napja az utolsó lehet? Próbáltam rábeszélni, hogy legalább Neked mondja el. De hajthatatlan volt. Te is tudod jól, milyen makacs. Mindig azt mondta, hogy amíg nincs semmi baj, addig felesleges Téged terhelni ezzel.

Erre már nem tudtam mit mondani, igen, nagyon is jól tudtam, hogy milyen. De attól még rettenetesen fájt.

- És most hogyan tovább? – túrtam bele a hajamba.

- Nicole leírta, hogy mit szeretne – felelte Liam.

- Igen, de sosem úgy képzeltem, hogy egyedül kell megküzdenem ezzel az egésszel. Hanem, hogy majd ketten – csuklott el a hangom – Nekem ez nem fog menni. Egyedül nem – temettem ismét az arcomat a kezembe.

- Zayn, figyelj – hajolt le elém Liam – Menni fog. Nicole nem akarná, hogy feladd.

- Honnan tudjam, hogy mit akarna? – csattantam fel.

- Na, ide figyelj – emelte fel a hangját Liam – Tudjuk, hogy nehéz. De azt jobb, ha tudod, hogy ott van a lányod, akit fel kell nevelned. Igen, elvesztetted életed egyik legfontosabb személyét, de szedd össze magad, mert a lányodnak Apára van szüksége. Úgyhogy állj fel, menj be hozzá és légy az Apja – fejezte be. Azt hiszem, még sosem hallottam Őt így beszélni.

– És mi is itt leszünk – tette kezét a vállamra Harry. Körbenéztem és mind bátorítóan mosolyogtak rám.

Felálltam és elindultam arra, amerre a nővér mondta. A szoba előtt vettem egy mély levegőt, aztán beléptem.

- Jó estét, Mr. Malik – mosolygott rám a nővér, mire csak bólintottam és halkan morogtam valami köszönés-félét.

- Mi lesz a kicsi neve? Tudja már?

- Nicole – mondtam halkan – Nicole Malik-Carlson.

- Szép név – bólintott a nővér – Nemrég aludt el, maradjon, ameddig akar, később benézek. Ha szüksége van valamire, csak nyugodtan szóljon – mondta, aztán kiment.

A kiságy mellé álltam és most először meg tudtam nézni. Gyönyörű volt. És megdöbbentő, hogy mennyire hasonlított Nicole-ra. Bár lehet, hogy csak azért látom így, mert most mindenben Nicole-t látom. A nővér mondta, hogy nemrég aludt el, de muszáj volt felvennem. Óvatosan kiemeltem, aztán magamhoz öleltem.

- Tudod, anyukád volt a világon az egyik leggyönyörűbb nő. És ha majd nagy leszel, Te is ugyanolyan gyönyörű leszel, mint Ő. Ő most nem lehet itt, de nagyon szeret Téged – mondtam halkan, miközben leültem a székre. Egy pillanatra felsírt, mire kicsit magam elé emeltem, hogy rá tudjak nézni. Ásított egy nagyot, aztán kinyitotta a szemeit. Ugyanolyan szemek néztek rám, mint amilyenel Nicole-nak voltak. Tévedett, végül az Ő szemeit örökölte.

Az elmúlt majd két hétben rengeteget beszélgettem Dave-vel. Elmondta, hogy pontosan mikor jött rá, hogy Nicole beteg, hogy mindig csak hitegette magát, hogy minden rendben lesz. Hogy nem akart műtétet. Hogy semmit nem akart, csak boldog lenni a hátralévő idejében, bármennyi is az. Dave megértett engem. Neki olyan volt, mintha a lányát veszítette volna el.

Korán keltem, nem bírtam aludni. Elmentem sétálni, a hűvös idő jót tett. Nem volt konkrét célom, csak járkáltam. Jót tett. Ilyenkor egy kicsit ki tudtam szellőztetni a fejem. A többiek lesik minden egyes mozdulatom, arra várnak, hogy mikor vesztem el teljesen a fejem. De azt nem engedhettem meg magamnak, mert volt valaki, akinek most nagyobb szüksége van rám, mint bárkinek és bármikor a világon. A lányom. Akit el kell látnom nap mint nap. Bár Nicole anyja és a szüleim is jó pár napja nálam vannak, hogy segítsenek, kicsit megkönnyítsék ezt az időszakot. De ragaszkodtam hozzá, hogy én etessem, pelenkázzam, fürdessem.

Mikor visszaértem a házba, sírásra lettem figyelmes.

- Mikor ébredt? – néztem anyára, aki már a konyhában a tejet melegítette.

- Csak pár perce, de majd én megetetem. Te készülődj.

- Nem, én szeretném – vettem ki a kezéből a cumisüveget.

Felmentem az emeletre, Apa már a kezében fogta a babát.

- Add, majd én – vettem át Tőle, aztán leültem.

- Merre jártál?

- Csak sétáltam – feleltem.

- Mostanában sokat sétálsz – nézett rám Apa, mire felnéztem rá.

- Igen. Jót tesz.

- Ugye tudod, hogy ránk mindig számíthatsz?

- Persze. És kösz. Mindent – néztem rá hálásan.

- Azért vagyunk – mosolyodott el.

Megetettem, aztán feltartottam magam elé.

- Nicole, ma nagyon fontos helyre megyünk. Úgyhogy most szépen felöltözünk, jó? – tettem vissza a kiságyba, hogy ruhát vegyek elő.

- Fiam, ugye nem akarod hozni a temetésre? Ehhez még túl kicsi – mondta Anya, aki időközben feljött.

- De igen, viszem. Azt akarom, hogy ott legyen. Még ha nem is fog fel belőle semmit, akkor is.

- De – kezdte Anya.

- Anya, semmi de. Elviszem és kész – fordultam vissza újra a kiságyhoz és öltöztetni kezdtem.

Mikor végeztem még gyorsan én is átöltöztem, aztán Anya segítségével jó melegen bepólyáltuk Nicole-t és indultunk is.

http://www.youtube.com/watch?v=qM5KfnFixfA (ajánlom)

A temetőben rengetegen voltak már akkor, amikor megérkeztünk és csak jöttek és jöttek. Harry, Louis, Niall és Liam utánunk nem sokkal érkeztek. Mind megveregették a vállam, aztán mögénk álltak. Aztán megérkezett Dave és Nicole anyja is. Sírt…sőt…zokogott. Alig bírt menni, Dave-be kapaszkodott. Szorosan megölelt, aztán mellém állt, a másik oldalamon pedig Anya állt, aki a babát fogta.

Aztán utána már nem láttam senkit. Csak az előttem lévő koporsóra tudtam figyelni. És arra a nőre, aki benne fekszik. Semmi másra. Az elmúlt napokban próbáltam keresni valakit, akit hibáztathatok. De nem lehet, erről senki nem tehet. De még mindig összeszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy már sosem lehet velem. Már sosem néz rám, azokkal a gyönyörű szemeivel, már sosem mosolyog rám, sosem fogja azt mondani, hogy szeret, nem fog átölelni, megérinteni…ahogy ezekbe mind belegondoltam, eleredtek a könnyeim. Újra elvesztettem Őt. De most azzal a különbséggel, hogy most nem tehettem róla. Most nem tudom visszeszerzni...nem önszántából hagyott el... Csak halványan érzékeltem, hogy a pap elkezdett beszélni, még mindig az emlékeimen jártak a gondolataim és azon a dolgokon, amiket már sose fogunk tudni átélni. Aztán Dave következett a beszédével. Én képtelen lettem volna rá, hogy kiálljak. Utánam Dave ismerte a legjobban…

Csak beszélt, beszélt, hogy milyen tehetséges, páratlan ember volt, aki tele volt jósággal. Ahogy beszélt, rájöttem, hogy már csak egy valamit tudok tenni, ami Nicole-nak olyan nagyon fontos volt. Az, hogy mindent úgy csinálok, ahogy kérte, ahogy akarta.

A koporsót elkezdték lassan leengedni, én pedig a szál vörös rózsára néztem, amit eddig szorongattam, majd lassan odasétáltam és rádobtam az ereszkedő koporsóra. Mikor visszaértem, a lányomért nyúltam, először Anya nem akarta átadni, de végül átvettem Tőle. Csak néztem az ereszkedő koporsót, egyik kezemmel óvatosan a nadrágzsebemhez nyúltam, ott volt a levél. Mindig magamnál hordom, így olyan, mintha Nicole is itt lenne velem.

A földet elkezdték rádobálni a koporsóra, ami dübörögve hasított a temető csendjébe.

- Minden úgy lesz, ahogy akartad. Szeretni foglak. Örökké – suttogtam és éreztem, ahogy Anya átkarol, én pedig szorosan öleltem magamhoz, az egyetlen dolgot, ami Nicole után maradt nekem….A lányunkat…


" Van, aki könnyen kapja meg azt, akit szeret, van aki sír és szenved míg Övé lehet. Van aki könnyek nélkül tud feledni, és van aki meghal, mert igazán tud szeretni."

Vége