53. rész Forever

~ Zayn szemszöge ~

Hallottam, ahogy Nicole erőtlenül mond valamit, aztán a gép sípoló hangja hatolt a fülembe, még mielőtt bármit is tehettem volna, egy nővér termett mellettem, elvette Nicole mellkasáról a lányunkat, aztán az orvos kezdte hangosan szólongatni Nicole-t. Végül egy nővérnek odaszólt, hogy kísérjenek ki engem.

- Jöjjön velem – nézett rám.

- Nem – szóltam ingerülten – Mi folyik itt? Mi történt? – kérdeztem, de nem felelt senki.

- Jöjjön velem – ismételte, megragadta a kezem és kitessékelt a szobából, aztán vissza is ment.

Csak fel-alá járkáltam, aztán ismerős hangok ütötték meg a fülem. Még útközben hívtam fel Niall-t, hogy a kórházba tartunk és most értek ide.

- Na, nem bírtad bent? – kérdezte Harry vigyorogva.

- Baj van? – nézett rám Niall elkomolyodva.

- Nem tudom – túrtam idegesen a hajamba – Kiküldtek. Senki nem mond semmit. Még a lányomat sem foghattam meg.

- Nem lesz semmi gond – veregette meg a vállam Liam.

Egy nővér kirontott a szobából, meg akartam állítani, hogy megkérdezzem, mi van, de csak annyit mondott, hogy most nem ér rá. Idegesen járkáltam tovább, az orvosok és a nővérek ki-be rohangáltak, de még mindig nem mondott senki semmit. A többiek is félve néztek egymásra, csak Niall ült le és a kezébe temette az arcát. Végül befutott Dave is.

- Nicole még bent? – kérdezte köszönés helyett.

- Igen – felelte helyettem Louis.

Én túl ideges voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak. Csak feszülten figyeltem az ajtót, hátha kijön valaki és végre elmagyarázza, hogy mi történt.

- Baj van? – kérdezte Dave is.

- Nem tudjuk – felelte Liam.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, nekem óráknak tűnt, mire kijött az orvos.

- Hogy van Nicole? – siettem elé.

- Mr. Malik, sajnálom, de Nicole-nak leállt a szíve. Már nem tudtuk visszahozni.

Egy pillanatig csak néztem rá, nem tudtam felfogni, amit mondott.

- Tessék? – kérdeztem döbbenten – Hiszen az előbb még jól volt. Én hoztam be.

- A felesége súlyos szívbeteg volt. A szíve már nagyon gyenge volt, kapott egy kisebb szívrohamot, ami az Ő esetében már végzetesnek bizonyult.

- Nem, az nem lehet. Hiszen jól volt – ismételtem újra.

- Higgye el, mi mindent megtettünk. 40 percig próbáltuk újraéleszteni.  Őszinte részvétem.

- Nem – ráztam a fejem. Az nem lehet, hogy nincs többé – Látni akarom – néztem az orvosra.

- Ezt most nem ajánlanám – felelte.

- Látni akarom – ismételtem újra.

- De a testet még nem – kezdte, de közbe szóltam.

- Nem érdekel. Most akarom látni.

- Jöjjön – indult el és én is utána indultam, aztán visszafordultam – Valaki felhívta már Nicole anyját?

- Majd én elmegyek hozzá – mondta Dave, aki már a könnyeivel küszködött.

Beléptem a szobába, egy nővér pont akkor takarta le Nicole-t. Láttam a csöveket, amik a fehér lepedő alól kilógtak, aztán megpillantottam az arcát. Mint egy angyal…az én angyalom. Olyan volt, mintha csak aludt volna. Végigsimítottam az arcán és akkor már nem bírtam tovább, éreztem, ahogy lassan végigfolynak az arcomon a könnyeim.

- Miért? Miért hagytál itt? Pont most? – kérdeztem elcsukló hangon.

A lepedő alatt kitapogattam a kezét és megfogtam. Hideg volt. Csak álltam és néztem Őt. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy alig egy órával ezelőtt még minden rendben volt. Boldogok voltunk, aztán egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. Azt kívántam, bárcsak ez az egész csak egy rossz álom lenne. Felébrednék, és minden ugyanúgy lenne, ahogy volt. Nem fért a fejembe, hogy miért pont Ő. Miért pont mi. Talán túl boldogok voltunk? Vagy csak egyszerűen ennyi jutott nekünk? Ilyen kevés boldogság? Vajon mit vétettünk?

Elkezdtem hozzá beszélni. Mintha hallana. A megismerkedésünkről, a legelső találkozásunkról, hogy már akkor megtetszett, hogy mennyire örültem, mikor visszatért Londonba. Hogy lehetett volna bármeddig távol, akkor is vártam volna rá. Hogy mennyire boldoggá tett, amikor igent mondott. Hogy a fellegekben éreztem magam, amikor elmondta, hogy gyerekünk lesz. Akit csak egy pillanatra láthatott…akinek nem lesz részese az életének, akit nem lát felnőni… Az élet igazságtalan…Neki még nem kellett volna elmennie…még nem kellett volna magamra hagynia.

- Uram, elnézést, de most már ki kell mennie – szólított meg valaki, mire felnéztem, egy nővér volt.

- Még egy percet kérnék – mondtam, mire bólintott és kiment – Tudod, sosem foglak elfelejteni. Szeretlek – lehajoltam, adtam a homlokára egy puszit, aztán kimentem.

Nekidőltem a falnak és megdörzsöltem az arcom.

- Hogy vagy? – állt meg mellettem Niall.

- Pocsékul – vettem egy mély levegőt – Dave?

- Még Nicole anyjánál. Előbb beszéltem Vele. Bevetettek vele egy pár nyugtatót, most alszik. Dave viszont mindjárt jön.

- Mr. Malik, a kislányát bevittük egy különszobába, a folyosó végén, az utolsó szoba. Egy nővér vele van.

- Köszönöm – bólintottam és már el akartam indulni, amikor Niall feltartott.

- Ez a Tiéd.

- Mi ez? – néztem a kezében lévő borítékra értetlenül.

- Még Nicole adta, hogy adjam oda Neked, ha valami történne – mondta halkan – Gondolom, erre gondolt.

Kinyitottam a borítókét, kivettem a lapot és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Egy levél volt. Nicole kézírásával.

"Drága Zayn-em!

Először is, ne haragudj Niall-re, Ő nem tudott semmiről.

Ha olvasod ezt a levelet, akkor a dolgok nem úgy alakultak, ahogy reméltem. Az orvosok megpróbáltak lebeszélni a szülésről, mert nem sok esélyt adtak rá, hogy túlélem. De tudod, milyen önfejű vagyok és ameddig egy kis esély is volt rá, hogy átvészeljem, meg akartam próbálni.

Szóval, ha valakit hibáztatni akarsz, akkor az én legyek. Tudtam, hogy kockázatos, felkészítettek előre, hogy mivel jár.

Csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom… Sajnálom, hogy nem mondtam el, hogy beteg vagyok. Sajnálom, hogy egyedül hagytalak. Sajnálom, hogy nem láthatom felnőni a lányunkat.

És tudom, hogy most csak az jár az eszedben, hogy miért.

Emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogy együtt fogunk megöregedni, a közös gyerekeink és unokáink körében? Sosem tudtam volna feldolgozni azt a tényt, hogy nem így lesz. Hogy nem tudlak megajándékozni egy gyerekkel, aki a miénk. Aki hasonlít Rád és rám.

Csak arra kérlek, hogy ne legyél szomorú. Én boldog voltam. Melletted megtaláltam mindent, amit valaha is kerestem. Sőt, még többet is, mint amit reméltem. Te megtanítottál arra, hogy érdemes küzdeni azért, ami fontos számunkra. Ezért küzdöttem én is az utolsó percig, de úgy tűnik, ehhez már nem voltam elég erős. Ez a pár hónap, év, amit együtt töltöttünk, életem legszebb időszaka volt. És csak hálát tudok adni a sorsnak, hogy egy ilyen csodálatos embert, mint Te, az utamba sodort. Hálát adok, hogy a szívedet magaménak tudhattam.

Még fiatal vagy, nem akarom, hogy az emlékem árnyékában élj. Fájni fog, amit most írni fogok, de azt akarom, hogy lépj tovább, légy boldog. Hiszen a lányunknak anya kell. Csak arra kérlek, hogy egy kis darabot tarts meg számomra a szívedben. Ha szükséged lesz rám, csak hunyd le a szemed és én mindig ott leszek Veled. Sose felejtsd el, hogy örökre szeretni foglak. És tudom, hogy egy nap újra látni foglak.

És végül a lányunk. Emlékszel, hogy szinte minden nap órákat beszélgettünk arról, hogy vajon milyen lesz? Hogy mi lesz belőle, ha felnő? Hogy hova fogjuk iskolába járatni? Vigyázz rá nagyon, de azért engedd, hogy megszerezze a saját tapasztalatait az életről. Mesélj Neki rólam, mondd el Neki, hogy igaz sosem ismerhettem meg, de már akkor nagyon szerettem, mikor a pocakomban növekedett. Mondd el Neki minden nap, hogy szeretem, bár nem lehetek ott Vele, nem lehetek ott az élete meghatározó eseményein, de mindig vigyázni és szeretni fogom…odafentről.

Nem bánok semmit, ami valaha is történt velünk, mert csak még jobban megerősített minket. Egyedül azt sajnálom, hogy csak ilyen kevés idő jutott nekünk, a közös életünknek.

Örökké szeretni foglak

a Te Nicole-od

U.i.: Remélem, a Te szemeidet örökölte."

Elolvastam és nem akartam elhinni. A levél kiesett a kezemből, aztán leültem. Nem mondta el, hogy beteg…és én? Hogy nem vettem észre? Milyen férj voltam? És kockáztatta az életét, csak azért, mert én annyira gyereket akartam. Sose kérdeztem meg, hogy mit akar…és most már nem is tudom….mert nincs többé.

- Én tehetek róla – suttogtam.

- Zayn, ne okold magad – ült le mellém Niall, aki már elolvasta a levelet.

- Nem, Ti nem értitek – mondtam idegesen – Nem voltam jó férj, se barát. Semmi. Nem vettem észre, hogy beteg.

- Mert Nicole nem akarta, hogy észrevedd – felelte Niall – Én se tudtam róla.

- Milyen apa leszek ezek után? – hagytam figyelmen kívül Niall mondandóját.

- Jó – vágták rá szinte egyszerre, de én csak a fejemet ráztam. Aztán megérkezett Dave.

- Te tudtad? – néztem rá.

- Mit? – kérdezett vissza.

- Tudod nagyon jól, miről beszélek – néztem a szemébe idegesen.

- Igen – bólintott némi hezitálás után.

- Miért nem mondtad el? – döbbentem le.

- Nicole megígértette velem, hogy soha senkinek nem fogom elmondani.

- És rám nem gondoltál? – förmedtem Rá.

- Zayn, nyugodj meg. Tudom, hogy ez most nagyon nehéz Neked.

- Fogalmad sincs róla.

- Igen? Szerinted nincs? Szerinted milyen életem volt az elmúlt pár évben úgy, hogy tudtam, Nicole bármelyik napja az utolsó lehet? Próbáltam rábeszélni, hogy legalább Neked mondja el. De hajthatatlan volt. Te is tudod jól, milyen makacs. Mindig azt mondta, hogy amíg nincs semmi baj, addig felesleges Téged terhelni ezzel.

Erre már nem tudtam mit mondani, igen, nagyon is jól tudtam, hogy milyen. De attól még rettenetesen fájt.

- És most hogyan tovább? – túrtam bele a hajamba.

- Nicole leírta, hogy mit szeretne – felelte Liam.

- Igen, de sosem úgy képzeltem, hogy egyedül kell megküzdenem ezzel az egésszel. Hanem, hogy majd ketten – csuklott el a hangom – Nekem ez nem fog menni. Egyedül nem – temettem ismét az arcomat a kezembe.

- Zayn, figyelj – hajolt le elém Liam – Menni fog. Nicole nem akarná, hogy feladd.

- Honnan tudjam, hogy mit akarna? – csattantam fel.

- Na, ide figyelj – emelte fel a hangját Liam – Tudjuk, hogy nehéz. De azt jobb, ha tudod, hogy ott van a lányod, akit fel kell nevelned. Igen, elvesztetted életed egyik legfontosabb személyét, de szedd össze magad, mert a lányodnak Apára van szüksége. Úgyhogy állj fel, menj be hozzá és légy az Apja – fejezte be. Azt hiszem, még sosem hallottam Őt így beszélni.

– És mi is itt leszünk – tette kezét a vállamra Harry. Körbenéztem és mind bátorítóan mosolyogtak rám.

Felálltam és elindultam arra, amerre a nővér mondta. A szoba előtt vettem egy mély levegőt, aztán beléptem.

- Jó estét, Mr. Malik – mosolygott rám a nővér, mire csak bólintottam és halkan morogtam valami köszönés-félét.

- Mi lesz a kicsi neve? Tudja már?

- Nicole – mondtam halkan – Nicole Malik-Carlson.

- Szép név – bólintott a nővér – Nemrég aludt el, maradjon, ameddig akar, később benézek. Ha szüksége van valamire, csak nyugodtan szóljon – mondta, aztán kiment.

A kiságy mellé álltam és most először meg tudtam nézni. Gyönyörű volt. És megdöbbentő, hogy mennyire hasonlított Nicole-ra. Bár lehet, hogy csak azért látom így, mert most mindenben Nicole-t látom. A nővér mondta, hogy nemrég aludt el, de muszáj volt felvennem. Óvatosan kiemeltem, aztán magamhoz öleltem.

- Tudod, anyukád volt a világon az egyik leggyönyörűbb nő. És ha majd nagy leszel, Te is ugyanolyan gyönyörű leszel, mint Ő. Ő most nem lehet itt, de nagyon szeret Téged – mondtam halkan, miközben leültem a székre. Egy pillanatra felsírt, mire kicsit magam elé emeltem, hogy rá tudjak nézni. Ásított egy nagyot, aztán kinyitotta a szemeit. Ugyanolyan szemek néztek rám, mint amilyenel Nicole-nak voltak. Tévedett, végül az Ő szemeit örökölte.

Az elmúlt majd két hétben rengeteget beszélgettem Dave-vel. Elmondta, hogy pontosan mikor jött rá, hogy Nicole beteg, hogy mindig csak hitegette magát, hogy minden rendben lesz. Hogy nem akart műtétet. Hogy semmit nem akart, csak boldog lenni a hátralévő idejében, bármennyi is az. Dave megértett engem. Neki olyan volt, mintha a lányát veszítette volna el.

Korán keltem, nem bírtam aludni. Elmentem sétálni, a hűvös idő jót tett. Nem volt konkrét célom, csak járkáltam. Jót tett. Ilyenkor egy kicsit ki tudtam szellőztetni a fejem. A többiek lesik minden egyes mozdulatom, arra várnak, hogy mikor vesztem el teljesen a fejem. De azt nem engedhettem meg magamnak, mert volt valaki, akinek most nagyobb szüksége van rám, mint bárkinek és bármikor a világon. A lányom. Akit el kell látnom nap mint nap. Bár Nicole anyja és a szüleim is jó pár napja nálam vannak, hogy segítsenek, kicsit megkönnyítsék ezt az időszakot. De ragaszkodtam hozzá, hogy én etessem, pelenkázzam, fürdessem.

Mikor visszaértem a házba, sírásra lettem figyelmes.

- Mikor ébredt? – néztem anyára, aki már a konyhában a tejet melegítette.

- Csak pár perce, de majd én megetetem. Te készülődj.

- Nem, én szeretném – vettem ki a kezéből a cumisüveget.

Felmentem az emeletre, Apa már a kezében fogta a babát.

- Add, majd én – vettem át Tőle, aztán leültem.

- Merre jártál?

- Csak sétáltam – feleltem.

- Mostanában sokat sétálsz – nézett rám Apa, mire felnéztem rá.

- Igen. Jót tesz.

- Ugye tudod, hogy ránk mindig számíthatsz?

- Persze. És kösz. Mindent – néztem rá hálásan.

- Azért vagyunk – mosolyodott el.

Megetettem, aztán feltartottam magam elé.

- Nicole, ma nagyon fontos helyre megyünk. Úgyhogy most szépen felöltözünk, jó? – tettem vissza a kiságyba, hogy ruhát vegyek elő.

- Fiam, ugye nem akarod hozni a temetésre? Ehhez még túl kicsi – mondta Anya, aki időközben feljött.

- De igen, viszem. Azt akarom, hogy ott legyen. Még ha nem is fog fel belőle semmit, akkor is.

- De – kezdte Anya.

- Anya, semmi de. Elviszem és kész – fordultam vissza újra a kiságyhoz és öltöztetni kezdtem.

Mikor végeztem még gyorsan én is átöltöztem, aztán Anya segítségével jó melegen bepólyáltuk Nicole-t és indultunk is.

http://www.youtube.com/watch?v=qM5KfnFixfA (ajánlom)

A temetőben rengetegen voltak már akkor, amikor megérkeztünk és csak jöttek és jöttek. Harry, Louis, Niall és Liam utánunk nem sokkal érkeztek. Mind megveregették a vállam, aztán mögénk álltak. Aztán megérkezett Dave és Nicole anyja is. Sírt…sőt…zokogott. Alig bírt menni, Dave-be kapaszkodott. Szorosan megölelt, aztán mellém állt, a másik oldalamon pedig Anya állt, aki a babát fogta.

Aztán utána már nem láttam senkit. Csak az előttem lévő koporsóra tudtam figyelni. És arra a nőre, aki benne fekszik. Semmi másra. Az elmúlt napokban próbáltam keresni valakit, akit hibáztathatok. De nem lehet, erről senki nem tehet. De még mindig összeszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy már sosem lehet velem. Már sosem néz rám, azokkal a gyönyörű szemeivel, már sosem mosolyog rám, sosem fogja azt mondani, hogy szeret, nem fog átölelni, megérinteni…ahogy ezekbe mind belegondoltam, eleredtek a könnyeim. Újra elvesztettem Őt. De most azzal a különbséggel, hogy most nem tehettem róla. Most nem tudom visszeszerzni...nem önszántából hagyott el... Csak halványan érzékeltem, hogy a pap elkezdett beszélni, még mindig az emlékeimen jártak a gondolataim és azon a dolgokon, amiket már sose fogunk tudni átélni. Aztán Dave következett a beszédével. Én képtelen lettem volna rá, hogy kiálljak. Utánam Dave ismerte a legjobban…

Csak beszélt, beszélt, hogy milyen tehetséges, páratlan ember volt, aki tele volt jósággal. Ahogy beszélt, rájöttem, hogy már csak egy valamit tudok tenni, ami Nicole-nak olyan nagyon fontos volt. Az, hogy mindent úgy csinálok, ahogy kérte, ahogy akarta.

A koporsót elkezdték lassan leengedni, én pedig a szál vörös rózsára néztem, amit eddig szorongattam, majd lassan odasétáltam és rádobtam az ereszkedő koporsóra. Mikor visszaértem, a lányomért nyúltam, először Anya nem akarta átadni, de végül átvettem Tőle. Csak néztem az ereszkedő koporsót, egyik kezemmel óvatosan a nadrágzsebemhez nyúltam, ott volt a levél. Mindig magamnál hordom, így olyan, mintha Nicole is itt lenne velem.

A földet elkezdték rádobálni a koporsóra, ami dübörögve hasított a temető csendjébe.

- Minden úgy lesz, ahogy akartad. Szeretni foglak. Örökké – suttogtam és éreztem, ahogy Anya átkarol, én pedig szorosan öleltem magamhoz, az egyetlen dolgot, ami Nicole után maradt nekem….A lányunkat…


" Van, aki könnyen kapja meg azt, akit szeret, van aki sír és szenved míg Övé lehet. Van aki könnyek nélkül tud feledni, és van aki meghal, mert igazán tud szeretni."

Vége

52. rész "Gyönyörű"

Az étkezőasztalnál ültem és a konyha ablakán át bámultam a sűrűn szállingózó havat. Kemény januárunk volt. Ma pedig már reggel óta esett a hó és még most délután se úgy nézett ki, hogy abbamarad.  Már csak két hét volt hátra a kiírt időpontig. Egyre idegesebb lettem, ha arra gondoltam, hogy nemsokára megszületik az első gyerekem. Lány lesz. Ezt már régóta tudtuk. Aztán a gondolataim elkalandoztak… Még nyáron, amikor kiderült, hogy állapotos vagyok. Az orvosom szavai csak úgy visszhangzottak a fejemben. „Nicole, biztos, hogy jól meggondolta? Ez az Ön állapotában nagyon veszélyes. Megterheli a szervezetét. Én nem ajánlanám, hogy megszülje. Ha ki is tudja hordani, nem valószínű, hogy meg fogja tudni szülni. Kevés esélye van rá, hogy túlélje.” Féltem. Nagyon. Mindössze pár százalék esély volt rá, hogy tényleg túlélem. De ameddig volt egy kis remény, addig én is bizakodtam. Aztán eszembe jutott Zayn. Amikor elmondtam Neki, hogy babát várok, felcsillantak a szemei. És már előtte is beszélt erről. Nagyon szerette volna. És én képtelen lettem volna rá, hogy csalódást okozzak Neki. Annak a férfinak, akit a világon a legjobban szeretek. Meg kellett próbálnom. Egyszerűen muszáj volt.

Mivel a gyógyszereimet lecsökkentették és volt olyan, amit nem is szedhettem, mert ártott volna a babának, így egyre rosszabbul lettem. Fáradékonyabb voltam és sápadt. És ezt Zayn is észrevette. De mindig csak annyit mondtam, hogy biztos csak a terhesség miatt van. Nem akartam Neki hazudni, de amíg semmi gond nincs, miért ijeszteném meg? Jobb volt ez így. Legalábbis bíztam benne, hogy jobb így.

Az orvosom szerette volna, ha befekszem a kórházba, hogy állandó felügyelet alatt legyek, de elutasítottam. Ha tényleg már csak ez a pár hónap jutott nekem az életből, akkor azt nem akartam egy kórházi ágyhoz kötve tölteni.

Aztán ott volt Anya. Aki a családjával együtt Londonba költözött, hogy minél közelebb legyenek hozzánk és mindenben tudjon segíteni. Ami azt illeti, nem telt el úgy nap, hogy ne jött volna át, hogy megnézze, hogy vagyok. De nem bántam. Szerettem volna Vele is minél több időt eltölteni.

És ott volt még Zayn családja. Akik egyszerűen fantasztikus. Sokszor mentünk el hozzájuk látogatóba és a testvérei is gyakran vendégeskedtek nálunk.

És ott volt Dave. Aki feszülten figyelte minden egyes mozdulatomat. Ha valamiért nem tudott átjönni, akkor napjában vagy ötször hívott. Féltett. Nem csodálom, én is magamat, de hittem, hogy megéri ez az egész. Majd akkor, amikor már a kezünkben fogjuk a gyerekünket és együtt örülünk Neki. És nem lesz semmi gond.

Még egyszer átfutottam az előttem lévő lapot, összehajtottam és beletettem egy borítékba, aztán csöngettek.

- Szabad – kiáltottam.

- Szia – kiabált vissza Niall, akinek egyből felismertem a hangját. Nemrég hívtam, hogy ugorjon át hozzám – Hogy vagy? – kérdezte, amikor belépett a konyhába.

- Fáradtan – mosolyogtam rá.

- Igen, azt látom. Zayn? – nézett körbe.

- Elment Anyával még egy pár holmit beszerezni. Nagyon lelkes nagymama.

- És Te miért nem mentél?

- Ágynyugalomra ítéltek. Meg ezzel a nagy hassal elég nehéz már mozogni – mutattam a pocakomra.

- Ja, tényleg mondta Zayn. Mutasd magad – mosolyodott el, mire felálltam.

- Huu…tényleg hatalmas vagy – vigyorgott.

- Kösz – húztam el a számat.

- Nem úgy értem. Jól nézel ki. Jól áll a terhesség. Szabad? – jött közelebb, azzal a szándékkal, hogy megfogja a hasam.

- Persze, csak nyugodtan. Már hozzászoktam – tártam szét a kezem.

Niall rátette a kezét a hasamra, elkezdett beszélni, mire a baba rúgott egyet.

- Úgy látszik, már most kedvel Téged – nevettem.

- Viccelsz? Én leszek az egyik nagybácsija. Még jó, hogy kedvel – nevetett.

- Igaz – bólintottam.

- Tudjátok már, mi lesz a neve?

- Nem, még nem – ráztam a fejem.

- Miért hívtál? Baj van? – ült le.

- Nem, semmi gond. Csak szeretném, ha ezt eltennéd – nyújtottam felé a borítékot.

- Mi ez? – ráncolta a szemöldökét.

- Zayn-nek.

- És mit csináljak Vele? – értetlenkedett, amit nem csodáltam.

- Szeretném, ha odaadnád Neki, ha valami történne – mondtam halkan, mire elkerekedtek a szemei.

- Nicole, minden rendben? – kérdezte fojtott hangon.

- Persze, semmi gond – erőltettem magamra egy mosolyt, de éreztem, hogy pillanatokon belül elsírom magam – Csak majd add Neki oda, ha valami történne.

- Mégis mi történne?

- Remélem semmi és akkor ez az egész felesleges.

- Nicole, mi a franc van? Valamiről tudnom kéne? Mi ez az egész? – emelte fel a hangját.

- Semmi baj – ismételtem – Csak add Neki oda. Kérlek – néztem rá könyörögve.

- Én ezt nem értem – rázta a fejét  -  Miért nem adod Neki Te oda? Meg egyáltalán mi van ebben?

Hallottam, hogy nyílik az ajtó.

- Niall, kérlek – könyörögtem ismét, mire kelletlenül bólintott és eltette a kabátzsebébe, pont jókor, mert az ajtóban megjelent Zayn.

- Sziasztok – rohant oda hozzám, hogy adjon egy gyors puszit, aztán Niall felé fordult – Hogyhogy itt vagy?

- Nicole áthívott.

- Értem. Ezt nézd, Kicsim – tett le elém vagy három táskát – Anyud mindjárt hozza a többit.

- De aranyos – vettem ki egy kis rugdalózót, aminek az elején valami minta volt. Nem tudtam rendesen rá figyelni, mert éreztem, hogy Niall folyamatosan engem néz. Aztán belépett Anya, szerencsémre, mert egyből elvonta Niall figyelmét. Mindent kipakoltak, mindent megmutattak, aztán Anya is és Niall is elment haza.

Nekiálltam, hogy készítek valami vacsorát, de Zayn elzavart, hogy inkább pihenjek, majd Ő megcsinálja.

- Vigyáznod kell magadra, az orvos is megmondta.

- De nem azt mondta, hogy a nap 24 órájában feküdjek – zsörtölődtem és bementem a nappaliba, hogy TV-t nézzek.

Végül úgy alakult, hogy a TV előtt ülve vacsoráztunk meg. Miután befejeztük, felálltam és a tányérokkal együtt elindultam a konyha felé.

- Te meg mit csinálsz? – nézett rám Zayn.

- Elmosogatok? –kérdeztem vissza.

- Szó sem lehet róla – rázta a fejét.

- Zayn, szinte egész nap feküdtem. Egy kis mosogatásba még nem halt bele senki – mondtam és továbbmentem.

Elkezdtem mosogatni, aztán egy éles fájdalom járta át a testem, mire elejtettem a tányért, ami nagy zajt csapva landolt a mosogatóban.

- Jól vagy? – termett egy pillanat alatt Zayn a konyhában.

- Nem tudom – vettem szaporábban a levegőt, aztán észrevettem egy tócsát alattam. A magzatvíz. – Azt hiszem, szülni fogok.

- Persze, hogy fogsz – mondta, mintha ez olyan mindennapi dolog lenne.

- Úgy értem, most.

- Mi?! – kerekedett el a szeme – És most mit csináljunk? – esett kétségbe.

- Be kell mennünk a kórházba.

- Rendben, gyere – fogta meg a kezem és elindult.

- Zayn, a táska.

- Milyen táska?

- Amit összekészítettünk, amiben a cuccom van.

- Ja, tényleg, hozom – indult fel az emeletre.

- Meg egy másik nadrágot – kiáltottam utána.

Leért, aztán gyorsan, már amennyire gyorsan tudtam, átvettem a nadrágot.

- Mehetünk - mondtam.

- Oké – fogta meg újra a kezem, már az ajtóban voltam, amikor eszembe jutott a kocsi kulcs.

- Kulcs? – néztem rá.

- Milyen kulcs?

- A kocsié – feleltem.

- Hozom – sietett vissza.

Aztán végre valahára el tudtunk indulni. Igazából azon csodálkoztam, hogy eltalált a kórházig, annyira szét volt esve. Próbáltam nyugtatni, miközben Neki kellett volna, hiszen én fogok szülni. És a fájások csak nem múltak. Sőt egyre gyakrabban jöttek és egyre tovább tartottak. Még út közben felhívtuk az orvosom, aki már a bejáratnál várt ránk, mire megérkeztünk a kórházhoz. Beültettek egy tolókocsiba és betoltak egy vizsgálóba.

- Hogy van, Nicole? – kérdezte, mikor elkezdett vizsgálni.

- Maga szerint hogy vagyok? – kérdeztem kicsit ingerültebben, mint ahogy akartam – Még két hét hátra van. Nem szülhetek most – ráztam a fejem.

- Ne aggódjon, minden rendben lesz – nyugtatott – Viszont mindjárt szülünk.

- Mi az, hogy szülünk? Nem császármetszés lesz? Úgy beszéltük meg – rémültem meg.

- Arra már nincs időnk – rázta a fejét – A szülés már megindult.

- És mi lesz, ha történik valami? – kérdeztem félve, levegő után kapkodva.

- Ne aggódjon, a legjobb orvosi team-et állítottuk készenlétbe. Ha történik valami, magát azonnal átviszik a műtőbe. Mindjárt jövök – felelte, aztán kiment és bejött Zayn.

- Hogy vagy? – kérdezte és megfogta a kezem.

- Eltekintve attól, hogy szinte percenként fájdalmaim vannak, jól – feleltem.

Bejött egy nővér, aki áttolt egy szülőszobába, ahol már ott volt az orvos és egy csomó nővér.

- Rendben, Nicole, lélegezzen mélyeket, mindjárt kezdjük – nézett rám.

- Én lehet, hogy inkább kimegyek – motyogta Zayn.

- Zayn, ha itt mersz hagyni, utána első dolgom lesz, hogy megfojtalak egy kanál vízbe – morogtam.

- Jó-jó, maradok – felelte.

- Csak fogd erősen a kezem – néztem rá.

Az orvos kiabálta az utasításait, hogy mikor nyomjak. Megpróbálta túlkiabálni a sikolyaimat és üvöltözésiemet, amik csak annyiból álltak, hogy „nem megy”. Fájt. Hihetetlenül. Azt hiszem, még soha semmi nem fájt ennyire. Végül fizikailag és lelkileg is kimerülten dőltem hátra, szaporán vettem a levegőt és úgy éreztem, hogy a szívem mindjárt kiugrik a helyéről, aztán meghallottam a legédesebb hangot a világon, amit valaha csak hallottam.

- Kislány, ahogy vártuk – mondta az orvos, aztán átadta egy nővérnek, aki köré csavart egy lepedőt és felém nyújtotta. Erőtlenül nyúltam érte és a két kezembe fogtam. Ahogy megláttam, szinte a lélegzetem is elállt. Gyönyörű volt… és nem csak azért, mert az én lányom. Hanem mert tényleg gyönyörű. Csak néztem és nem tudtam betelni a látványával, Ő pedig csak hangosan sírt. Aztán Zayn hajolt le hozzám és az arcomból kisimította a csurom víz hajam és egy puszit adott a fejemre.

- Köszönöm. Szeretlek – suttogta, és ahogy ránéztem, csak úgy ragyogott az arca. Tudtam, hogy megérte. Minden egyes átszenvedett nap megérte, hogy láthattam ezt az arcot. Büszkén és boldogan nézett rám, aztán a kezemben lévő csöppségre. Végül visszanéztem a lányunkra…a közös gyerekünkre.

Éreztem, hogy szédülök, hogy a kezeim szinte elernyednek, csak dadogtam valami olyasmit, hogy fogják meg, aztán minden elsötétült…

51. rész Beautiful in White

~ Következő év Június ~

A nap ragyogóan sütött be a los angeles-i házam ablakán, miközben nyújtózkodtam a hatalmas ágyon és hatalmasakat ásítottam. Aztán hirtelen kipattantak a szemeim és szerintem még soha senki nem ült fel olyan hirtelen az ágyban, mint én.
- Te jó ég! Ma férjhez megyek – mondtam halkan, mikor elért a tudatomig, hogy ma eljött ez a nap is.
Aztán halk kopogásra lettem figyelmes.
- Szabad – kiáltottam.
- Jó reggelt – jött be Anya mosolyogva – Látom, már fent vagy. Hogy aludtál? – ült le az ágyam szélére.
- Őszintén vagy inkább hazudjak? – néztem rá.
- Őszintén – mosolygott továbbra is.
- Rosszul. Csak forgolódtam. Azt hiszem, hányni fogok – dőltem vissza az ágyba és megpróbáltam mélyeket lélegezni.
- Természetes, hogy izgulsz – simította meg az arcom – Kérsz reggelit?
- Ha most meg kéne ennem valamit, azt hiszem, kijönne belőlem.
- Akkor is enned kell.
- Jó, akkor egy kis müzlit. Most mást nem venne be a gyomrom.
- Rendben. Öltözz fel, addig elkészítem.
- Nem maradhatnék inkább ágyban? – néztem rá, reménykedve, hogy azt mondja: „de, maradj csak”.
- Tényleg ezt szeretnéd? Zayn ott fog várni az oltárnál – felelte. És igen, ez elég volt ahhoz, hogy erőt vegyek magamon és felkeljek.
- Rendben, igaz. Csak nyugodtan – sóhajtottam nagyokat, miközben kikeltem az ágyból, Anya pedig kiment a szobából.

Gyorsan magamra kaptam egy nadrágot és egy pólót, a hajamat összefogtam és már indultam is le a konyhába. A lépcső tetején aztán összefutottam Mary-vel, az esküvőszervezővel.
- Jó reggelt, Nicole – köszöntött.
- Jó reggelt – mosolyogtam rá – A virágok?
- Megvannak.
- A torta?
- Szintén.
- És a pincérek már megjöttek?
- Ne aggódj, minden a lehető legjobban fog menni. Te ne törődj mással, csak azzal, hogy élvezd. Ez a Te napod. Vagyis a Tiétek – mosolygott rám.
- De és a – kezdtem volna, de közbeszólt.
- Semmi de. Minden a helyén van. Figyelek mindenre. Reggelizz meg, vegyél egy nagy fürdőt, aztán kezdődhet a szépítkezés. Kyle, Rose és Dan már megérkeztek. Bent vannak a konyhában – mutatott a helyiség felé.
- De jó – virult fel az arcom és már rohantam is be – Sziasztok – néztem végig rajtuk.
- Szia – mondták egyszerre, aztán sorban megöleltem őket.
- Hát, Nicole – mért végig rajtam Dan – már nem azért, de látszik, hogy mostanában nem igazán találkoztunk. Ez a ruha – szörnyülködött.
- Dan, itthon vagyok. Nem fogok kiöltözni.
- De akkor is – szörnyülködött továbbra is. Azt hiszem, kicsit túldramatizálta a helyzetet. Mindegy.
- Milyen frizurát szeretnél? – kérdezte Kyle, miközben leültem az asztalhoz és Anya elém tette a tál müzlit.
- Nem tudom. Még nem igazán gondolkoztam rajta. Talán kontyot.
- Nekem van egy elképzelésem. Gyönyörű lesz – tapsikolt.
- És a smink? – nézett rám Rose.
- Ne túl erőset – feleltem.
- Persze, mint mindig – bólintott mosolyogva.
- Örülök, hogy itt vagytok – néztem rájuk hálásan. Már nagyon rég láttam őket és nem gondoltam volna, hogy eljönnek.
- Ez csak természetes – mondta Rose, Kyle és Dan is hevesen bólogattak.
Megreggeliztünk, aztán felmentem a szobámba, mert reméltem, hogy egy kicsit egyedül lehetek még mielőtt elkezdődik a nagy sürgés – forgás. Megálltam az ablakomban és néztem a hatalmas udvart, ahol már nagyban készülődtek az esküvőre. Asztalokat helyeztek el, a pincérek terítettek, mások a székeket tették le a kihelyezett oltár elé a vendégeknek. És hogy miért esett épp Los Angeles-re  a választásunk? Azért, mert a telek, ahol a ház áll, éppen a tengerpartnál található. Mindig is ilyen esküvőre vágytam. Naplemente, tengerpart, ahogy hallani a tenger hullámzását. Igazából, bárhol és bármikor hozzámentem volna Zayn-hez, mert hiszem, hogy a hely a fontos, hanem az, hogy kivel. De ha már megtehetjük, akkor miért ne. Aztán hirtelen rosszul éreztem magam, berohantam a fürdőbe és szerencsétlenségemre viszont láttam a reggelim, a héten már sokadszor.
Miután megmostam az arcom hideg vízzel és fogat mostam, valaki ismét kopogott.
- Szabad – mondtam erőtlenül, mire Dave lépett be.
- Jól vagy? – kérdezte köszönés helyett – Sápadtnak tűnsz.
- Minden rendben – bólintottam – Megérkezett már? – tettem fel félve a kérdést.
- Nem, még nem – rázta a fejét.
- Nem fog eljönni – roskadtam le az ágyra és az arcomat a kezembe temettem.
- Ne aggódj, itt lesz. Fontos vagy Neki, ahogy Neked is Ő.
- Túlságosan megbántottam – mondtam halkan.
- Itt lesz, hidd el – bíztatott.
Aztán kinyílt az ajtó, Dan volt az.
- Nicole, van egy órád, hogy lefürödj és hajat moss, aztán kezdjük – mondta, de úgy hangzott, mint egy parancs.
- Mi? Már most? – kérdeztem döbbenten és az órámra néztem, 11-et mutatott.
- Igen. Ugye nem akarsz az utolsó pillanatban elkészülni? Nyomás – tapsolt.
- Értettem – mondtam katonásan, aztán bevonultam a fürdőbe.

Teleengedtem a kádat forró vízzel és belefeküdtem. Megnyugtató volt. Próbáltam kiűzni minden gondolatot a fejemből. De mint mindig, most sem ment. Mi lesz, ha nem jön el? Teljesen kétségbe voltam esve. Szerettem volna, nagyon is, ha eljön, de lelkiekben fel kellett készítenem magam arra is, ha nem. Így talán nem fog annyira fájni, ha tényleg nem jön el…talán. Ha pedig mégis, akkor az hatalmas öröm lesz számomra.

Miután jól kiáztattam magam, úgy éreztem, kicsit feltöltődtem. Aztán először Kyle jött be. Mikor végzett, már tudtam, miért kellett már olyan korán elkezdeni készülődni. Majdnem két órán keresztül csak a hajamat csinálta. Mondjuk, ebbe beletartozik az is, hogy az első pár próbálkozás nem igazán tetszett. Aztán végül sikerült megtalálnunk a megfelelőt. A tarkómon, nagyobb csigákba lett rögzítve, aminek tetejére még egy kis fehér virágot is tett. Egyszerű, de nekem tetszett. Aztán jött Rose, aki háromszor csinálta újra a sminkem, mire elégedett lettem az eredménnyel. Nem akartam túl erőset, Rose ragaszkodott hozzá, hogy most kivételt tehetnénk, de végül én nyertem.

Aztán nagy lelkesen kaptam egy kis pihenőt, majd fél 4 után nem sokkal, megérkezett Dan és hozta magával a ruhámat. Már régóta terveztük, Dan mindig is tudta, hogy milyen az ízlésem, úgyhogy annak megfelelően készítette el. Nem akartam, hatalmas habos-babos ruhát, így egy egyszerű, pántnélküli,  „A” –vonalú ruhát készített, aminek elején a felső anyag a combom közepéig volt felhúzva és ott egy közepes méretű virágdísszel felfogva.
Végül megállított a tükör előtt és csak néztem magamra elámulva.
- Igen, ez Te vagy – mondta mosolyogva – Gyönyörű vagy.
- Köszönöm – feleltem elhűlve, még mindig a tükörképemet nézve.
Aztán egy halk kopogás után Anya és Dave lépett be az ajtón. Anya egyből a szája elé kapta a kezét, mikor meglátott.
- De gyönyörű vagy – mondta és a könnyeivel küszködött.
- Anya, ha lesírod már most a sminked, Rose írtóra dühös lesz – mondtam.
- Tudom, tudom – törölgette a szemét egy zsebkendővel és közelebb jött, hogy jobban szemügyre tudjon venni.
Dave még mindig az ajtóban állt, csak mosolygott és egy aprót bólintott. Lassan megfordultam, hogy jobban megnézhessék a ruhát, aztán amikor háttal voltam, egy ismerős hang ütötte meg a fülem.
- A leggyönyörűbb menyasszony, akit valaha láttam.
Hevesen dobogó szívvel, hirtelen fordultam meg és szembe találtam magam Nicky-vel.
- Azt hittem, nem jössz el – mondtam halkan.
- Ki nem hagytam volna, semmi pénzért – mosolygott, közelebb jött és szorosan megölelt.
- Köszönöm – suttogtam fojtott hangon és éreztem, hogy mindjárt elerednek a könnyeim.
- Ugye nem sírsz? – nevetett fel.
- Az esküvőkön mindenki sír – nevettem vele.
- De nem a menyasszony – engedett el.
- Majd az esküvő után beszélünk, még helyet kell keresnem – mondta és elindult.
- Nicky- szóltam utána.
- Igen? –fordult meg.
- Tudod, még nincs tanúm. Reméltem, hogy ideér az, akinek ezt a tisztet szántam.
- És nem ért ide? – nézett rám összehúzott szemöldökkel.
- De, már igen – néztem rá, mire elmosolyodott.
- Hát, akkor megyek, keresek egy koszorúslányt, akivel bevonulhatok – intett, aztán kiment.
- Megyek én is – mondta Dave, de Őt is visszatartottam.
- Dave, megkérhetlek valamire?
- Persze – bólintott.
- Elkísérnél az oltárig?
- A legnagyobb örömmel, akkor nemsokára jövök – mosolygott rám, aztán Ő is kiment. Ketten maradtunk Anyával.
- Tudod, Apád most nagyon büszke lenne Rád – fogta meg a kezem.
- Gondolod?
- Tudom – bólintott, aztán elém tartotta a kezét. Egy gyönyörű nyaklánc volt benne – Én ezt viseltem anno az esküvőnkön. Reméltem, hogy egyszer odaadhatom Neked – nézett a szemembe.
- Köszönöm, Anya – mondtam hálásan és megvártam, míg felteszi a nyakláncot.
Aztán kicsapódott az ajtó és beesett rajta, szinte szó szerint, Niall, Louis, Harry és Liam.
- Huuu, de jól nézel ki – mondták, mikor végig néztek rajtam.
- Köszönöm – bólintottam – Zayn jól van? – kérdeztem, hiszen a hagyomány szerint az éjszakát teljesen külön töltöttük, Ők ráadásul még tartottak egy spontán legénybúcsút is.
- Hát…nem is tudom, hogy mondjuk el – vakarta a fejét Harry.
- Mi az? – estem kétségbe egy másodperc alatt.
- Hát szóval az van, hogy Zayn…izé…- mondta Louis.
- Nem találjuk – fejezte be Niall.
- Ugye most csak szórakoztok velem? – sápadtam le és szorosan megfogtam Anya kezét.
- Nyugi, minden rendben. De ezt az arcot megérte látni – nevetett fel Liam.
- Nem vagytok viccesek – mondtam mérgesen.
- Na, jó, fiúk, elég ebből, hagyjátok egy kicsit magára Nicole-t – terelte ki Őket Anya és Ő is kiment velük.
Megálltam az ablak előtt és Apára gondoltam…aki ma nem lehet itt velem. Aki nem élte meg életem legszebb napját. De mégis éreztem, hogy itt van…itt van a lelkemben, a szívemben és a gondolataimban. És ha most lát valahonnan, remélem, hogy tudja, hogy csak is Rá gondolok és szeretem és remélem azt is tudja, hogy most már minden rendben lesz velem…megtaláltam a helyem.


Aztán számomra rövid idő múlva egyszer csak Dave jelent meg az ajtóban.
- Nicole, idő van – mosolygott.
- Oké – vettem egy mély levegőt – Csak fogj szorosan, nehogy elessek. Félelmetes, hogy mekkora sarka van ennek a cipőnek. Szerinted levehetem? – kérdeztem, mikor elindultunk le a lépcsőn.
- Nem hinném – nevetett fel.

http://www.youtube.com/watch?v=XRuDQ6aYeD0 (ajánlom)

Kiléptünk az ajtón, előttem a sorban felsorakozott koszorúslányok lépkedtek és virágszirmokkal szórták be azt a kis részt a székek között, ahol haladtam. Kétoldalt a család, barátok és ismerősök ültek, mikor kiléptünk, mindenki felém fordult. Egy pillanatra hallottam, ahogy halkan duruzsolnak, amikor meglátnak, és mindenki mosolyogva bólogat. Aztán felnéztem, egyenesen az oltár felé és megláttam Őt. Őt, akire gondolkodás nélkül rábíznám az életem. És már nem láttam, nem hallottam semmi mást, csak és kizárólag Zayn-re tudtam koncentrálni.
- Nagyon vigyázz rá – mondta Dave, amikor a kezemet áttette Zayn-ébe.
- Megígérem – felelte Zayn úgy, hogy végig a szemembe nézett.
Aztán Dave adott egy puszit az arcomra és Ő is leült.

A pap elmondta a szokásos beszédét, aztán felszólított minket, hogy mondjuk el a fogadalmunkat. Először én kezdtem.
- Zayn – mosolyogtam rá és megszorítottam a kezét – Mikor először megláttalak, már akkor tudtam, hogy Te más vagy, mint a többi fiú. Számomra más. Elvarázsoltál a mosolyoddal és az egész lényeddel. Az elején még én sem mertem bevallani magamnak, de azt hiszem, igen, szerelem volt első látásra. Te olyan férfi vagy az életemben, akire mindig emlékeznék. Jöhetne bárki, senki nem érne fel Veled. És most, hogy itt állunk és készülünk összekötni az életünket örökre, úgy érzem megtaláltam a helyem. A helyem, melletted. Egy olyan férfi mellett, aki tudom, hogy bármi is történne, mindig küzdene értem, ahogy eddig is tette, egy olyan férfi mellett, akire gondolkodás nélkül rábíznám az életem. És azt hiszem, most ezt is teszem, mert szeretlek – fejeztem be.
- Szeretlek – suttogta halkan – Nicole – mondta immár hangosan – Én is úgy éreztem, hogy szerelem volt első látásra, bár kicsit döcögősen indult a kapcsolatunk és követtünk el hibákat, mind a ketten, mégis úgy érzem, hogy ezek a dolgok csak megerősítettek minket, a kapcsolatunkat. Mert mindketten rájöttünk, hogy egymás nélkül nem tudunk élni. Sokszor éreztem azt, hogy talán sosem jutunk el idáig, és tessék, most itt vagyunk. Mióta megismertelek, sosem akartam semmi mást, csak azt, hogy Veled legyek, Te pedig velem. És azok után, amit átéltünk, jöhet bármi, mert ketten, együtt, mindent le tudunk küzdeni. Mert szeretjük egymást, mert szeretlek – fejezte be.
- Szeretlek – suttogtam, mire megszorította a kezem.



A homokos tengerparton ültem, vártam a napfelkeltét és az esküvőn járt az eszem. Szebbet, jobbat kívánni se kívánhattam volna. Tökéletes volt, pláne úgy, hogy a számomra tökéletes férfinak mondhattam ki a boldogító igent.
- Hogy van, Mrs. Malik? – ült le mellém Zayn és átkarolt.
- Mrs. Malik? Egyre jobban tetszik. Egyébkén soha jobban – bújtam mellé – A vendégek?
- Már mindenki kidőlt. Dave és Harry most támogatták fel egymást, ha jól láttam – nevetett.
- Valahogy éreztem – bólintottam én is nevetve, aztán csak néztem a tengert és a napfelkeltét.
- Mire gondolsz? – kérdezte egy idő után.
- Arra, hogy ez nem csak egy új nap kezdete. Ez egy új élet kezdete. Számunkra.
- Igen. Egy teljesen új – ölelt át még szorosabban.
- És Te? –kérdeztem.
- Arra, hogy remélem hamarosan rengeteg kisgyerek fog körülöttünk rohangálni. Tudod, elég nagy az a ház, amit vettünk, sok gyerek elfér benne.
- Mégis mennyi? – néztem rá kíváncsian.
- Ötöt szeretnék.
- Tessék?! – döbbentem le – Majd csak akkor, ha mindet Te fogod megszülni.
- Jó, legyen három, de alább nem adom – jelentette ki határozottan.
- Rendben – bólintottam beleegyezve – Akkor már csak kettőt kell összehoznunk – mondtam halkan.
- Alig várom, szeretnék minimum egy fiút – mondta tovább a terveit és úgy látszott, nem figyel rám, de aztán megállt – Mit mondtál az előbb? – nézett rám.
- Nem tudom, sok mindent. Mire gondolsz?
- Mi az, hogy már csak kettőt? Csak nem? – csillant fel a szeme.
- De igen – bólintottam.
- Mióta tudod?
- Csak a múlt héten tudtam meg. A hatodik hétben vagyok – feleltem.
- Ennél nagyszerűbb hírt nem is mondhattál volna – húzott magához és hosszasan megcsókolt.
Mikor elhúzódott tőlem, kezét óvatosan a hasamra tette és halkan a fülembe suttogta.
- Annyira szeretlek.
- Én is szeretlek.
Aztán csak ültünk ott, néztük a napfelkeltét. A napfelkeltétm, ami  nem csak egy új nap kezdetét jelentett most. Számunkra sokkal, de sokkal többet. Egy új, boldog és közös jövőt kezdetét.

50. rész "Most már megértem"

Egy óra alatt értem oda arra a címre, amit Dave megadott. Nem akartam továbbgondolni a dolgokat, hogy miért is indultam el, mert féltem, hogy talán visszafordulnék. Leparkoltam az utca túloldalán és csak néztem a házat. Szép kis előkert, nagy ház, pont olyan, ahol bárki szívesen lakna.
Percek óta ültem a kocsiban és nem tudtam, hogy jó döntés-e, ha bemegyek. De ha már eddig eljöttem…
Erőt vettem magamon, kiszálltam a kocsiból és átsétáltam a túloldalra, az ajtóhoz mentem és bekopogtam. Pár pillanat múlva egy szőkésbarna hajú, úgy 7-8 év körüli kislány nyitott ajtót.
- Szia. Anyukád itthon van? – először csak elkerekedett szemekkel nézett rám, majd lassan bólintott, aztán beszaladt a házba, otthagyva engem az ajtóban.
- Anyu, anyu, az a lány a tv-ből itt van – hallottam a hangját.
Pár perc múlva visszajött a kislány, de már az anyukájával, aki meglepődve nézett rajtam végig.
- Katie, menj be. Mindjárt megyek én is – küldte be a kislányt.
- Szia, Anya – köszöntem. Kicsit furán mondtam ki a második szót. De hát, mit kellett volna mondanom?! A keresztnevét? Az olyan személytelen. De az, hogy „Anya” se jött ki normálisan a számon.
- Szia, Nicole. Ezt a meglepetést.
- Bemehetek? – kérdeztem félve.
- Persze, gyere csak – állt félre, hogy beengedjen.
A nappaliba vezetett be, aztán elnézést kért, majd kiment valahová és hallottam, hogy felvezényeli az emeletre a gyerekeket azzal, hogy majd szól, ha kész az ebéd, aztán visszajött.
- Már itt is vagyok – lépett be. Hirtelen fordultam meg, egészen addig a családi képeket nézegettem. A férje, egy fiú és két lány.
- Meglepődtél?
- Őszintén, nem számítottam arra, hogy felbukkansz itt. Miért jöttél?
- Mert…mert férjhez megyek – böktem ki.
- Ez nagyszerű – futott át egy mosoly-féle az arcán – Kihez?
- Már láttad Őt. Amikor Apa temetése előtt nálam jártál, Ő ott volt.
- Emlékszem rá, helyes fiú – bólintott, miközben intett, hogy nyugodtan üljek le – Azóta együtt vagytok?
- Nem – ráztam meg a fejem egy keserű mosollyal – Egy ideig nem voltunk együtt.
- Mennyi ideig?
- Úgy négy évig – feleltem halkan.
- Az rengeted idő.
Nem feleltem, csak bólintottam és újra a fényképek felé néztem.
- Gondolom nem azért jöttél, hogy ezt elmond nekem.
- Nem, hanem mert – tartottam egy kis szünetet, nem tudtam, hogy kezdjek neki – mert majdnem elkövettem ugyanazt a hibát, amit Te.
- Miről beszélsz? – összehúzott szemöldökkel meredt rám.
- Majdnem hozzámentem valakihez, akit nem szeretek…Vagyis nem voltam belé szerelmes.
- Nicole – rázta meg a fejét – Én sosem bántam meg, hogy hozzámentem Apádhoz. Szerettem Őt és megszültelek Téged, ami az egyik legjobb dolog volt az életemben. De nem voltam boldog. Nem teljesen. Hiányzott valami. Az, hogy szerelmes legyek. Fiatal voltam és akkor úgy tűnt, hogy Mike sosem fog már visszajönni. Hozzámentem Apádhoz. Ő nagyon jó ember volt és én nagyon szerettem, de az nem szerelem volt. Aztán Mike visszajött és rájöttem, hogy mellette a helyem. Mellette maximálisan boldog tudok lenni.
- És én? Én nem számítottam?
- Téged volt a legnehezebb otthagynom. De Apáddal mindketten jobbnak láttuk, ha nem szakítunk ki a megszokott környezetedből. És még túl kicsi voltál ahhoz, hogy felfogd, miért élek mással és nem Apáddal. De lehet, hogy jobb volt így, mindketten élhettük a saját életünket. Mike-kal egy ideig külföldön éltünk és Apád hallani sem akart róla, hogy velem gyere.
- És aztán? Mikor nagyobb lettem?
- Akkor pedig már úgy voltam vele, hogy túl sok idő telt el, biztos nem akarnál látni. És igazam is lett – utalt arra, hogy a temetés előtt szó szerint elzavartam.
- Tudod, nagyon nehéz volt Anya nélkül felnőni – néztem rá.
- Sajnálom, de lehet, hogy így jobb volt. Nem biztos, hogy jót tett volna Neked, ha látod, hogy mással élek. És Apád remek embert nevelt belőled. Sikeres lettél, okos és gyönyörű – mutatott végig rajtam – Persze, azt sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy nem harcoltam érted eléggé.
- Már nem számít. De azt hiszem, most már megértem, hogy miért döntöttél akkor úgy. És erre csak most jöttem rá, miután én is majdnem beleestem ugyanabba a hibába. Apa sokszor mondta, hogy mennyire hasonlítok Rád és azt hiszem, igaza is volt. Egyikünk sem lehetett volna boldog egy olyan kapcsolatban, hiába szerettük Őket.
- Igen, ez így van. De Te időben rájöttél. Én Téged veszítettelek el azért, mert erre rájöttem.
A tekintetem ismét végighordoztam a megannyi családi képen.
- Tudják, hogy van még egy testvérük?
- Igen, de azt nem, hogy Te. Sokszor kérdeznek rólad – mosolyodott el – Várj, mutatok valamit – odament az egyik szekrényhez, a fiókjából kivett valamit és felém nyújtotta.
- Ez mi? – néztem értetlenül a kezemben lévő albumra.
- Nézd meg – bökött az album felé.
Felnyitottam és érdeklődve néztem az első képre.
- Az első kép Rólad, még a kórházban készült – mutatott az első fotóra, amin vele együtt voltam rajta, aztán a következőn már hárman, Apa is rajta volt.
Sorban jöttek a képek, aztán három éves korom után, már csak pár darab volt.
- Ragaszkodtam hozzá, hogy minden évben küldjön Rólad egy képet – nézett rám. Aztán jött az utolsó kép, ami a 17. szülinapomon készült.
Nem tudtam, mit mondani, csak néztem magam elé. Annyi rossz döntés és talán sose lehet őket jóvá tenni. De legalább beismerte, hogy nem küzdött értem eléggé. De akkor mi lett volna, ha magával visz? Apát nem láttam volna soha?
- Velünk ebédelsz? – zökkentett ki a gondolatmenetemből.
- Ha nem zavarok.
- Dehogy, szólok a többieknek.
Mindenki lejött, én pedig csak álltam ott. Anya bemutatta Mike-ot, aztán a legidősebb gyereket, Lee-t, aki 18 éves, Marie-t, aki 14 és végül Katie, aki 8 éves.
Megebédeltünk, közben kifaggattak mindenről, Katie pedig mindenképp azt akarta, hogy énekeljek Neki valamit, úgyhogy ebéd után mindannyian átmentünk a nappaliba és énekeltem. Vagyis nem csak én, mert kiderült, hogy Marie-nek és Katie-nek is fantasztikus hangja van, aztán Katie lehozta a gitárját, hogy megmutassa, mennyire tud már rajta játszani. Mutattam Neki pár akkordot, ami nagyon tetszett Neki és egészen addig rajtam lógott, amíg Anya fel nem parancsolta Őket az emeletre. Bár én nem bántam, hogy állandóan kérdezgettek, mindig is szerettem volna kistestvért és most egyszerre hármat is kaptam. Katie még a lépcsőről visszafordult.
- Ugye máskor is jössz? – nézett rám.
- Hát, ha lehet, akkor igen – néztem félve Anyára.
- Persze, máskor is jön még Nicole, de most már menj fel szépen – küldte fel Katie-t.
- Az igazság az, hogy lassan mennem kéne – néztem az órámra, ami már 5-öt mutatott.
- Még most vissza akarsz menni Londonba? Nem maradsz itt éjszakára?
- Nem, megígértem, hogy még ma visszamegyek.
- Rendben, csak nagyon vigyázz az úton.
- Úgy lesz – bólintottam.
Kikísért az ajtóig, aztán felém fordult.
- Nicole, szeretném, ha tudnád, hogy ez a Te otthonod is, ide akkor jössz, amikor akarsz.
- Köszönöm. Mindent. És sajnálom, hogy akkor olyan undokul viselkedtem.
- Ugyan, meg volt rá minden okod. Egy kicsit sem haragszom – mondta, aztán megölelt – Remélem, hamar látni fogunk.
- Jövök, amint tudok – engedtem el, aztán elindultam a kocsimhoz.


Még útközben felhívtam Zayn-t, hogy hamarosan otthon leszek, jöjjön át. Mire haza értem, Ő már ott volt.
- Hol voltál? – kérdezte, miközben adott egy puszit.
- Az Anyámnál – feleltem.
- Tényleg? És miért? Úgy tudtam, nem kedveled – nézett rám értetlenül.
- Igen, de nagyon sokat gondolkoztam az éjjel. Egy olyan dolog miatt nem akartam soha látni, amiről egyáltalán nem tehetett. És erre Te segítettél rájönni. Az, hogy újra Veled vagyok, felnyitotta a szemem és rájöttem, hogy Ő is csak azt tette, amit én. A szívére hallgatott, amiért nem hibáztathatom. De csak most értettem meg ezt.
- És milyen jól tetted – simított végig az arcomon.
- Igen, szerintem is. Örülök, hogy így alakultak a dolgok – bújtam hozzá.
- Én is. De valamiről beszélnünk kell.
- Miről? – néztem rá értetlenül.
- Az esküvőről – felelte – Hol szeretné tartani, leendő Mrs. Malik?
- Mrs. Malik? – nevettem fel – Ez tetszik. De lehet, hogy megtartom a saját nevem – indultam el a konyhába.
- Miért? Pedig olyan jól hangzik, nem? – nevetett Ő is és utánam jött.


Az egész este nyugisan telt, így volt időm átgondolni a napomat. Azt hiszem, jól tettem, hogy elmentem Anyához. Mindenki követ el hibákat, senki sem tökéletes. És ezt most már én is tudom. Lehet, hogy sok mindent elveszítettem az elmúlt időben, de ma kaptam valamit. Amikor ma délután a nappaliban együtt zenéltünk és énekeltünk, úgy éreztem, ismét tartozom valahová. Jó volt rajtuk végignézni, ahogy minden egyes pillantásukban és szavukban ott volt a szeretet. Mindig is jól megvoltunk Apával és megkaptam Tőle mindent. Megpróbált mindig úgy viszonyulni mindenhez, hogy ne érezzem, hogy valami hiányzik. Pedig hiányzott. És ma nem csak az Anyámat kaptam vissza, hanem kaptam egy szerető családot is.

49. rész "Szeretlek"

~ 1 hónappal később ~

Szombat este volt és én Dave-vel egy kocsiban ültem. Fogalmam se volt róla, hogy hová megyünk. Csak annyit mondott, hogy öltözzek fel rendesen és pakoljak össze pár ruhát. Nem értettem az egészből semmit. Zayn még a a fiúkkal volt Amerikában, ahova két hete utaztak el és csak a jövő hét elején jönnek vissza.

- Oké, hová megyünk? – tettem fel újra a kérdést.

- Majd meglátod – mosolygott.

- És minek kellett így kiöltöznöm? – mutattam végig magamon, ugyanis egy fekete pánt nélküli ruhára esett a választásom.

- Majd meglátod – ismételte.

- Na jó, ugye ez tudod, hogy kimeríti az emberrablás fogalmát? – kérdeztem, mire elnevette magát.

- Túl sokat tanulsz – nézett rám egy pillanatra – Amúgy pedig önszántadból jöttél.

- És ha ki akarok szállni?

- Nem hinném – rázta a fejét.

- Ha nem mondod meg hová megyünk, tényleg kiszállok.

- Most? Útközben? A mozgó járműből? – nevetett.

- Akár – bólintottam.

- Hidd el, nem fogod megbánni – mosolygott rám.

- Mondd már el – vettem könyörgőre.

- Nem-nem – rázta a fejét. Hajthatatlan volt.

Megérkeztünk Leeds-be és Dave megállt egy szálloda előtt. Ismerős volt. Már jártam itt. A bejárat előtt állt meg és járatta a kocsit.

- Nem parkolsz le? – kérdeztem csodálkozva.

- Nem, én nem maradok itt.

- Akkor hová mész?

- Vissza Londonba – vonta meg a vállát.

- És én? – kérdeztem döbbenten.

- Te maradsz.

- De minek? És mégis meddig?

- Menj be és meglátod. És addig maradsz, amíg akarsz – nézett rám megint sejtelmesen mosolyogva.

- Na jó, én ezt most nem értem.

- Nem baj. Jó szórakozást – köszönt el, utalva arra, hogy kiszállhatnék.

- Kösz – morogtam.

Kiszálltunk mindketten, segített kivenni a kis bőröndöm a csomagtartóból, még egyszer jó szórakozást kívánt, aztán visszaszállt a kocsiba és elhajtott. Otthagyott egyedül. Azt se tudtam, mit csináljak. Végül bementem a szállodába, egyből a recepcióhoz mentem, hátha ott tudnak majd nekem segíteni.

- Jó estét. Nicole Carlson vagyok – mutatkoztam be.

- Jó estét, kisasszony. Már vártuk. Kérem, fáradjon fel a legfelső emeletre. Szeretné, ha valaki felvinné a csomagjait? – nézett rám kedvesen a recepciós.

- Nem, köszönöm. – mosolyogtam vissza, aztán elindultam a liftekhez.

Na, most már végképp nem értettem semmit. Vártak, tehát valahonnan tudták, hogy jövök. És egyáltalán, Dave miért nem maradt itt? Most hogy fogok majd visszajutni Londonba? És mi az, hogy addig maradok, amíg akarok? Mit fogok itt egyedül csinálni? Semmi kedvem nem volt itt lenni, itt maradni meg pláne nem. Aztán a lift lassan megállt a legfelső emeleten, kinyílt az ajtó, kiléptem. Csodálkozva néztem körbe az ismerős folyosón. Pár évvel ezelőtt voltunk itt. Még a fiúkkal közös turnénk első állomása volt, itt forgattuk a klipet is. Aztán egyszer csak kinyílt a mellettem lévő ajtó, ami a tetőtérre vezetett.

http://www.youtube.com/watch?v=pv4xWFgLVwU

- Szia – lépett ki mosolyogva Zayn.

- Szia – döbbentem le – Te hogyhogy itt vagy? Mármint örülök…de nem Amerikában kéne lenned?

- Elmaradt pár fellépés – vonogatta a vállát, aztán közelebb jött és hosszan megcsókolt.

- Gyere – fogta meg a kezem, mikor elszakadtak az ajkaink és magával húzott a lépcsők felé. Felfelé indultunk, majd elértünk a tetőhöz vezető ajtóhoz.

- Szerintem ide még mindig nem szabad kijönni – mosolyodtam el.

- Hát emlékszel? – fordult hátra, miközben kilépett a tetőre.

- Sose felejtem el – feleltem és visszagondoltam az első randinkra, ami pont ezen a tetőn volt – De azt hiszem, megint túlöltöztem – kuncogtam. Elég hideg volt, de most szerencsére volt rajtam egy vékony kabát.

- Dehogy, gyönyörű vagy – nézett végig rajtam.

A pokróc, ugyanúgy és ugyanott volt leterítve, ahol akkor és egy csomó mécses égett körülötte.

- Valami hiányzik, nem? – néztem körbe.

- Mi?

- Úgy emlékszem, akkor vacsoráztunk is.

- Fogunk is, de nem itt. Ahhoz már hideg van.

- Akkor ide miért is jöttünk? – néztem rá.

- A csodálatos panorámáért – nevetett fel.

- Ja, igen. Emlékszem, akkor nagyon tetszett – mentem oda a korláthoz.

- Még mindig gyönyörű – mondtam halkan, aztán éreztem, hogy Zayn átkarol.

- Igen, az – felelte, aztán felém nyújtott egy szál rózsát.

- Ezt miért kapom? – vettem el Tőle.

- Csak úgy. Miért, nem vehetek Neked virágot?

- Köszönöm.

- Nincs mit – adott egy puszit az arcomra.

Leültünk a pokrócra.

- Miért pont ide? – néztem rá mosolyogva.

- Mert itt kezdődött minden – nézett a szemembe.

- Igaz – bólintottam.

- Mikor találtad ki?

- Nem fontos – legyintett.

- Hihetetlen vagy, ugye tudod? – néztem rá nevetve a fejemet rázva.

- Azért szeretsz, nem? – villantotta rám a legszebb mosolyát.

- De igen – nevettem továbbra is.

- Azt hiszem, kikészítettem idefelé Dave-et.

- Igen, mondta, hogy ha lehet, akkor nem szeretne elhozni. De másra úgyse hallgattál volna.

- Rád igen.

- De akkor hová lett volna a meglepetés? – tárta szét a karját.

- Igaz – bólintottam, aztán hozzábújtam.

Egy ideig nem is beszéltünk, csak néztük a kivilágított várost. De nem is kellett beszélnünk. Elég volt, hogy én ott lehettem vele, Ő velem és közben átölelt.

Aztán egy idő után megszólalt.

- Menjünk, mert a végén még megfázol, jéghideg a kezed – húzott fel magával.

Összeszedtünk mindent, a mécseseket elfújtuk, aztán elindultunk le. A felső emeleten kinyitotta előttem az egyik lakosztály ajtaját.

- Szinte semmit nem változott – néztem körbe az ismerős lakosztályban, miközben letettük a holmikat, Zayn pedig behozta a bőröndöm.

- Erre – mutatott az egyik szoba felé, aztán kinyitotta előttem. Egyből megcsapott a rózsák friss illata. Ahogy már egyszer, úgy most is, szinte teljesen ellepték az egész szobát. A szoba egyik felében egy asztal állt megterítve.

- Ünnepelünk valamit? – ráncoltam a szemöldököm.

- Talán majd lesz mit – mondta, majd a kezemet fogva húzott maga után az asztalhoz. Még mielőtt leültem volna, az asztalon lévő vázából kivette a szál rózsát, ami benne volt és átnyújtotta.

- Már kaptam egyet – emlékeztettem, miközben elvettem.

- Igen, tudom – bólintott.

Ránéztem a rózsára és észrevettem, hogy valami megcsillant rajta. A szára köré volt tekerve a nyakláncom, ami eddig nála volt.

- Azt mondtad, hogy majd egyszer visszaadhatom, hát, azt hiszem, most jött el az ideje – mondta.

Én közben elkezdtem leszedni a száráról a nyakláncot. Csak tekertem és tekertem, míg végül már csak a rózsa bimbójában volt egy kis része, ahonnan megpróbáltam óvatosan kiszedni, nehogy tönkre tegyem a rózsát. De a láncon nem csak a medál volt, amivel együtt odaadtam neki…hanem egy gyűrű…egy csodaszép gyűrű.

- Ez…ez meg mi? – alig tudtam szóhoz jutni.

- Nicole – nézett a szemembe, aztán letérdelt.

- Te jó ég – kaptam a számhoz a kezem.

- Hozzám jössz feleségül? – kérdezte és szemmel láthatólag nagyon izgult. Bár nálam szerintem nem jobban.

- Én…én… - hirtelen azt se tudtam hol vagyok, vagy, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Aztán vettem egy mély lélegzetet, hogy kicsit összeszedjem magam – Igen – mondtam ki végül.

Zayn láthatólag megkönnyebbült és elmosolyodott, aztán kivette a kezemből a nyakláncot, levette róla a gyűrűt és felhúzta az ujjamra, aztán megcsókolt, többször. Két csók között pedig suttogva csak annyit mondott: "Köszönöm. Szeretlek".  Nem akartam Őt elengedni, azért annyira közel húzódtam hozzá, amennyire csak lehetett, közben beletúrtam a hajába, de végül óvatosan eltolt magától. Feltette a nyakláncot, kaptam egy puszit a nyakamra, aztán kihúzta előttem a széket.

- Mit csinálsz? – néztem rá értetlenül.

- Vacsorázunk?

- Nem lehetne, hogy most az egyszer a desszerttel kezdjük? – próbáltam csábosan kérdezni és közelebb léptem hozzá.

- Nem is tudom – mondta és úgy csinált, mint aki nagyon gondolkozik – Na, jó – adta meg magát és elindult az ajtó felé.

- Te meg hová mész? – néztem rá döbbenten.

- A desszertért. Nem azt mondtad, hogy azzal akarod kezdeni? – kérdezett vissza.

- Nem olyan desszertre gondoltam – forgattam a szemem, mire nevetve visszajött.

- Tudom, csak kíváncsi voltam, mit szólsz hozzá – fogta meg a derekam és szorosan magához húzott.

- Ez rossz vicc volt – ráztam a fejem.

- Szerintem jó volt – mondta még mindig mosolyogva.

- Tudod, két hete nem láttalak, úgyhogy szerintem nem volt jó.

Nem válaszolt, csak megcsókolt, hosszan. A kezeimet először csak a nyakán pihentettem, aztán beletúrtam a hajába, miközben Ő a hátamat simogatta. Végül nem bírtam tovább és először a kabátjától szabadítottam meg, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, próbáltam kigombolni a gombokat az ingjén, de megfogta a kezem.

- De mohó valaki – mondta levegő után kapkodva – Ráérünk, csak nyugodtan – simított végig az arcomon, aztán újra megcsókolt.

Persze, könnyen mondta. Ezek után lassan szabadítottam meg az ingjétől és a nadrágjától. Mindig csak annyira szakadtam el az ajkától, hogy gyorsan megszabadítsam valamelyik ruhadarabjától, aztán ajkaim ismét az övét kerestek. A ruhámtól szépen lassan szabadított meg, ahol a cipzárt már lehúzta, ott végig húzta az ujját, az érintésétől megremegtem. Végül már csak fehérneműben álltam ott, Ő pedig egy boxerben. Felemelt, lábamat a dereka köré kulcsoltam és úgy vitt el az ágyig, ahova óvatosan lefektetett, de a csókunkat egy pillanatra se szakította meg.

- Ezeknek is menniük kell – mondta még mindig levegő után kapkodva a fehérneműmre mutatva.

Szép lassan leszedte mindkét még rajtam lévő ruhadarabot, aztán apró csókokkal halmozta el a testem szinte minden egyes részét. Minden érintésébe beleremegtem és apró sóhajok hagyták el a számat. Azt hiszem, sosem kívántam még ennyire, mint most. Végül elért a nyakamhoz, apró puszikat nyomott rá, aztán visszatért a számhoz. Olyan hevesen csókolt meg, hogy szinte beleszédültem. Kicsit megmozdultam, hogy érezze, most én jövök. Vette a célzást, a hátára fordult, így én kerültem felülre. Félbeszakítottam a csókunkat, aztán pró puszikkal terítettem be a felsőtestét, egészen a boxere széléig, végül annak is mennie kellett. Gondoltam, ha Ő kínozhatott, akkor nekem is belefér. Hosszan elidőztem a nyakánál, azt akartam, hogy azt érezze, amit én is. Kicsit gonosz lennék?! Á, dehogy. De ha Ő megtehette, akkor én is. Hallottam, ahogy apró sóhajok hagyják el az ajkát és egyre szaporábban veszi a levegőt.

- Na, most már elég lesz ebből – fordított meg, így felém került.

Szenvedélyesen, hevesen csókolt, aztán egyszer csak elhúzódott egy pillanatra.

- Szeretlek – nézett a szemembe és végigsimított az arcomon.

- Én is szeretlek – feleltem, aztán közelebb hajoltam az arcához, Ő újra megcsókolt és azt hiszem, életem eddigi legszebb éjszakájával ajándékozott meg.

Reggel, mikor felkeltem Zayn már fent volt és engem nézett.

- Jó reggelt – hajolt oda hozzám és adott egy puszit.

- Jobb nem is lehetne – mosolyodtam el hozzábújva.

- Kárba ment a vacsora – mondta az asztal felé mutatva.

- Én nem sajnálom – vigyorogtam továbbra is – Sokkal jobb elfoglaltságot találtunk helyette, nem gondolod?

- De igen – puszilt bele a hajamba nevetve – Mihez lenne ma kedved?

- Nem is tudom. El kéne intéznem valamit – néztem rá a gyűrűmre. Éjjel addig járt ezen az agyam, amíg el nem nyomott az álom.

- Elkísérjelek?

- Nem kell. Szeretnék egyedül menni.

- Rendben. De egy zuhany és egy reggeli még belefér?

- Persze , már éhes vagyok.

- Nem volt elég a desszert? – vigyorgott szemtelenül.

- Az éjjel volt, most pedig reggel van – válaszoltam, aztán bementem a fürdőbe.

A fürdéssel gyorsan kész voltam, kerestem valami kényelmes ruhát, addig Zayn is letusolt, én addig felhívtam Dave-et és megkértem, hogy nézzen meg Nekem egy címet és küldje el SMS-ben, aztán gyorsan megreggeliztünk és már indultunk is.

Zayn kitett a házunk előtt hosszasan megcsókolt és megbeszéltük, hogy majd este találkozunk.

Berohantam a házba, ledobtam a bőröndöm, aztán már akartam is indulni, amikor Dave elém állt.

- Megnézhetem? – nyúlt a kezemért.

- Persze – bólintottam és felé nyújtottam a kezem.

- Gratulálok – ölelt meg.

- Köszönöm.

- És minek is akarsz odamenni? Azt hittem, többet hallani sem akarsz róla – váltott témát, mikor elengedett.

- Igen, de átgondoltam a dolgokat. Beszélnem kell Vele.

- Veled megyek.

- Nem – ráztam a fejem – Egyedül akarok menni – jelentettem ki határozottan, aztán kiléptem az ajtón és beültem az autómba.

48. rész Csak egy este

Az elmúlt két hétben sikerült befejeznünk az összes dalt, közben egyszer voltam Amerikában, hogy elhozzak pár dolgot még magammal, elintézzem az iskolát, és hogy elhozzam Ryan-től azt a kis cuccom, ami Nála volt. Mondjuk erre nem került sor, mert Ryan inkább elküldte az egyik közös ismerősünkkel egy dobozban a holmim. Úgy látszik, nem akart velem találkozni. Ezt egy kicsit se bántam. Bár ez így elég személytelen volt.

Szóval sikerült elintéznem mindent, berendezkedtem a régi házunkban, Zayn, ha tehette mindig ott volt velem.

És ma este jöhetett a jól megérdemelt ünneplés, amihez mindenki ragaszkodott, bár én szívesen kihagytam volna, de le lettem szavazva. Azt mondták, elmegyünk egy bárba, kicsit kikapcsolódni. Semmi kedvem nem volt egy zsúfolt, füstös helyen tölteni az egész estét.

- Nicole, kész vagy már? – kiabált be Zayn.

- Egy perc – kiabáltam vissza a fürdőből.

- Már rég ott kéne lennünk – mérgelődött.

- Még mindig nincs kész? – hallottam Dave hangját is, aki úgy látszik időközben megérkezett.

- Áá, mikor volt kész időben? Szerintem órák kérdése és indulhatunk – felelte Zayn.

- Oké, mehetünk – léptem ki a fürdőből.

- Végre – állt fel Zayn az ágyamról – Gyönyörű vagy – nézett végig rajtam.

- Köszönöm – mosolyodtam el.

- Jó, tényleg az vagy, de mehetnénk? – sürgetett Dave.

- De türelmetlen ma valaki – morogtam, miközben elindultunk.

Még sosem jártam ebben a bárban, de egész hangulatos volt. Hamar megtaláltuk az asztalunkat. Harry, Louis, Liam és Niall már ott ültek.

- Na, végre. Eltévedtetek? – nézett ránk Louis.

- Nicole miatt van. Készülődött – felelte Zayn miközben leültünk.

- Nem is Ő lenne, ha időben elkészülne – nevetett Niall.

- Ez nem vicces – néztem rá szúrós szemmel.

- De igen – veregetett hátba Dave nevetve.

Én közben körbenéztem. A bár végében volt egy kis színpad, amin már ott állt egy mikrofon.

- Ki lép ma fel? – néztem a többiekre.

- Aki akar – vonta meg a vállát Harry.

- Ezt hogy érted? – értetlenkedtem.

- Karaoke est – adta meg a választ Liam.

- Tényleg? – néztem újra körbe.

- Szeretnél jelentkezni? Még lehet – nézett rám Niall.

- Inkább nem. Talán majd legközelebb.

- Miért? Jó móka lesz – nézett rám Dave.

- Te énekelsz? – néztem rá döbbenten.

- Aha – vigyorgott.

- Még sosem hallottalak énekelni – ráncoltam a szemöldököm töprengve, hogy vajon tényleg nem hallottam-e még énekelni.

- Majd ma fogsz – vigyorgott továbbra is.

Az este elkezdődött. Volt ott minden. Lassúbb számoktól elkezdve egészen a kemény rocki-ig, amitől szétment a fejem. Voltak nagyon rosszak, még rosszabbak, de voltak nagyon tehetségesek is. És volt olyan, aki látszólag nagyon biztos volt magában, de rémes hangja volt, voltak bizonytalanok, akik félve kezdték, de a végére belejöttek. A közönség pedig nagyon lelkes volt.

Aztán következett Dave. Egy Sting számot énekelt. Vagyis próbált. Nem igazán használnám rá az éneklés szót. De az akarat megvolt benne. Ezt azért lehetett díjazni. A közönség hangosan biztatta. Mikor lejött, egyszerűen nem tudtuk abbahagyni a nevetést.

- Na, milyen volt? – ért oda hozzánk vigyorogva és kipirosodva.

- Muszáj mondani valamit? – néztem rá mosolyogva.

- Na, most komolyan. Nagyon rossz volt?

- Nem, dehogy – mondták egyszerre a fiúk.

- Azt hiszem, rosszat fogok álmodni – meredtem magam elé.

- Ne már, tényleg ilyen rémes volt? – ült le mellém Dave.

- Nem annyira. De ígérj meg nekem valamit.

- Igen?

- Többet nem fogsz énekelni.

- Hé, én menedzselem az énekeseket, sosem mondtam, hogy az akarok lenni. Elég, ha kiszúrom, ha valaki tehetséges. Mindegy, majd legközelebb jobb lesz – bizonygatta magának.

- Legközelebb? – döbbentem le – Ugye, most csak viccelsz? – pislogtam rá nagyokat.

- Nem, gyakorolni fogok – bólintott határozottan.

- Csak tisztes távolságba tőlem – mondtam, mire a többiek felnevettek.

Aztán valaki a nevemet mondta, mire kérdőn néztem körbe, hogy ki lehetett az.

- Te jössz – vigyorgott rám Niall.

- Mi?! Én nem is jelentkeztem – ráztam a fejem.

- Na, menj – biztattak mindannyian.

- Én biztos nem – makacsoltam meg magam.

- Olyan rég énekeltél. Lássuk, tudsz-e még – vigyorgott tovább Niall.

- Ki volt? Ezt még megbánjátok – mondtam, miközben felálltam, mert a műsorvezető már jó párszor bemondta a nevem.

Felmentem a színpadra és kérdőn fordultam a műsorvezető felé.

- Melyik dal?

- Még nincs megadva.

Közelebb hajoltam hozzá és suttogva megkérdeztem, hogy megvan-e az egyik szám, mire bólintott és otthagyott egyedül a színpadon.

http://www.youtube.com/watch?v=6b5dgaA2L1U (hallgassátok, most az egyik kedvencem :D)

A szám elindult, én pedig lehunytam a szemem. Olyan régen énekeltem már ennyi ember előtt. Szinte olyan zavarban voltam, mintha az első fellépésem előtt állnék. Pedig már mennyi volt. De ez most teljesen más volt. Ennyi idő után, újra a színpadon állni…szokatlan volt, de ugyanakkor jó is.

Elkezdtem énekelni, de a szemem még mindig csukva volt. Jobb volt, így, hogy nem láttam semmit, így ki tudtam mindent zárni és csak a zenére és a szövegre koncentrálni. Amikor elértem a refrénben a „You’re one in a Million” részhez, kinyitottam a szemem és ránéztem Zayn-re. Remélem tudta, hogy ez a szám, csak és kizárólag Neki szólt.

A szám végeztével aztán, mintha visszatértem volna a valóságba, a jelenlévők tapsa csak úgy dübörgött a fülemben, én pedig mosolyogva mentem le a színpadról.

- Hé, ez jó volt, tényleg tudsz még énekelni – nevetett Niall.

- Kösz – mosolyogtam rá, aztán leültem Zayn mellé, aki csak átkarolta a derekam és közelebb húzódott hozzám.

- Ezt akár én is énekelhettem volna – suttogta a fülembe, aztán adott egy puszit az arcomra.

Bár tényleg nem akartam ezt az estét, de utólag, beismertem, nagyon is jól szórakoztam. És hihetetlen öröm lett rajtam úrrá, hogy újra ott lehettem a színpadon, még ha csak egy kis bárban is, ahová úgy érzem, mindig is tartoztam…

47. rész "Meddig maradsz?"

Szinte körbe jártam a környéket, pár percenként hívtam, de ki volt kapcsolva. Fogalmam se volt róla, hogy hová mehetett, hogy hol keressem. Közben folyamatosan kapcsolatban voltam Dave-vel, hogy vissza ment-e már a szállodába. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mióta mászkálhattam, végül visszamentem a szállodához, de nem mentem be. Tudtam, hogy még nem ment vissza. Átmentem a túloldalon lévő kis parkba és leültem az első padra. A park teljesen üres volt, amit nem csodáltam, hiszen már elég későre járt. Tenyerembe temettem az arcom. Fáradt és álmos voltam, fáztam is és kétségbe voltam esve. Vajon hová mehetett?! Csak ez járt az eszemben. Aztán egyszer csak lépteket hallottam, nem néztem fel, gondoltam csak egy járókelő.

- Lekéstétek a gépet? – szólított meg. Megismertem a hangját, elmosolyodtam, aztán felnéztem rá.

- Nem egészen.

- Itt hagytál valamit? – kérdezte Zayn a szemembe nézve.

- Ami azt illeti, igen – bólintottam.

- És meg van?

- Meg volt, aztán elvesztettem…kétszer…és szeretném újra visszakapni – néztem rá félve. Nem tudtam, milyen reakcióra számíthatok.

- És meddig? Amíg megint úgy nem döntesz, hozzá teszem egyedül, hogy jobb nekünk külön? Mind a kettőnknek? Honnan tudod, hogy nekem mi a jó? – nézett a szemembe. Igaza volt.

- Addig maradok, amíg akarod. Ha azt mondod, menjek el, azt is megértem.

- Nem akarom, hogy elmenj. Sose akartam. De kezdek ebbe az egészbe belefáradni. Az egyik pillanatban még minden rendben, aztán a másik pillanatban már nem vagy sehol, mert úgy döntesz, hogy elmész.

- Sajnálom, tényleg. Sosem akartalak megbántani.

- Mégis sikerült. Van fogalmad róla, hogy éreztem ma magam, miután elmentél? Éjjel még azt hittem, hogy talán rendbe tudjuk hozni a dolgokat – rázta a fejét csalódottan.

- Nekem sem volt könnyű.

- Miért jöttél vissza?

- Miattad.

- Érdekes. Mikor mondtam, hogy maradj, akkor elmentél. Mi változott azóta?

- Semmi. Vagyis nem tudom – dörzsöltem meg idegesen az arcomat – Rájöttem, hogy túl rövid az élet, ahhoz több időt vesztegessek el. Több időt…nélküled.

- És Ryan?

- Nem érdekel. Igazatok volt. Nem hozzám való. Vagy én hozzá.

- És erre még csak most jöttél rá?

- Igen. Segítettél abban, hogy rájöjjek, milyen voltam régen. Milyen volt boldognak lenni. És az össze sem hasonlítható ezzel a mostanival.

- Tudod, hogy szeretlek, de félek. Félek, hogy esetleg holnap reggel, mikor felkelek, már nem leszel ott. Vagy mire haza megyek, te már nem leszel ott. Vagy akár most. Pár perc múlva meggondolod magad, hogy Neked ez mégse megy és elmész. Azt hiszem, többször nem bírnám ki, hogy elhagyj.

- Ott leszek, ígérem. Egészen addig, amíg akarod.

- És mi erre a garancia, hogy így is lesz? Sosem tudhatod, mit hoz a jövő.

- Csak engedd meg, hogy bebizonyítsam. Mást nem akarok. Csak egy újabb esélyt. Egy utolsót – néztem rá szinte könyörögve.

Pár percig csak néztük egymást. Egyikünk se szólt semmit. Én azért, mert nem mertem. Féltem megtörni a csendet, csak vártam, hogy válaszoljon. Valamit….akármit. Akár nemet is mondhat, csak mondjon valamit. Végül egy számomra örökkévalóságnak tűnő pár perc után elmosolyodott és leült mellém. Szorosan mellém, megfogta a kezem és ránézett. A gyűrű már nem volt rajta, ezt Ő is észrevette.

- Lehetetlen egy nő vagy, ugye tudod? – nézett rám még mindig mosolyogva, mire felnevettem. Úgy éreztem, mintha egy szikla gördült volna le a szívemről.

- Igen, tudom – bólintottam még mindig nevetve.

- De én így szeretlek – hajolt hozzám közelebb és megcsókolt. Leírhatatlan érzés volt. Az éjszaka még úgy csókolt, hogy valaki máshoz tartoztam. És bár akkor nem érdekelt semmi, csak Ő, azért a lelkem mélyén, egy eldugott kis zugban, tudtam, hogy nem lenne szabad, hogy nem helyes, amit teszünk. Hiába akartam annyira. De most, már nem volt senki más. Csak Ő és én. Mint régen. Elöntött a boldogság és a hűvös idő ellenére, testemet elöntötte egy jól eső melegség. És nem érdekelt, hogy mennyire fázom. Számomra hamar, talán túl hamar is húzódott el.

- Jéghideg a kezed. Menjünk be.

- Még nem akarok – ráztam a fejem - Inkább üljünk be valahová.

- Most tényleg. Lekéstétek a gépet? – kérdezte, miközben felálltunk a padról.

- Nem. Leszálltam a gépről – vontam meg a vállam.

- Mi? – fordult felém.

- Leszálltam – ismételtem.

- És Ryan?

- Ő viszont tényleg lekéste. Szerintem a reptéren várja a következő járatot.

- Hogyhogy lekéste? Nem együtt mentetek?

- De igen, csak Ő utánam jött, mikor leszálltam. Kicsit veszekedtünk, aztán eljöttem. De közben elment a gép.

- Kicsit? – nézett rám újra és láttam, hogy mosolyog.

- Nem fontos – legyintettem.

- Várj – állt meg és én is megálltam – Ma megint azt mondtad, hogy jobb lesz mindkettőnknek, ha külön vagyunk. Tudnom kéne valamiről? – nézte az arcom fürkészve.

- Nem. Minden rendben – füllentettem egy mosoly kíséretében.

- Biztos? De ugye elmondanád, ha lenne valami baj?

- Persze – bólintottam.

Semmi okom nem volt rá, hogy többet mondjak. Nem akartam, hogy aggódjon vagy, hogy sajnáljon. Eddig minden rendben és nincs rá különösebb okom, hogy feltételezzem, hogy nem így lesz a továbbiakban is. Majd egyszer, ha már tényleg muszáj, elmondom Neki. De addig talán jobb, ha nem tudja.

Beültünk egy éjjel-nappali kis kávézóba és beszélgettünk. Úgy, mint régen. Teljesen olyan érzésem volt, mintha soha nem is váltunk volna szét. Nemhogy négy évre, de még egy-két napra sem. Kicsit megváltoztunk, idősebbek lettünk, érettebbek, de az, ami régen annyira boldoggá tett, újra ott volt. Ott ült velem szemben és a világ legszebb szempárjával nézett rám.

Későn mentünk vissza a szállodába, akkor már mindenki aludt. Igazából mi is annyira fáradtak voltunk, hogy ahogy lefeküdtünk, el is aludtunk. Zayn szorosan átölelt én pedig mosolyogva bújtam annyira közel hozzá, amennyire csak tudtam. Boldogabb voltam, mint valaha. Pár héttel ezelőtt még azt hittem, hogy én már sosem leszek újra boldog, hogy nem érdemlem meg, hogy az legyek. És mekkorát tévedtem. Ebből látszik, hogy a sors útjai teljesen kifürkészhetetlenek. Újra ott volt mellettem úgy, mint régen, de most sokkal boldogabb voltam.