Az első rész. :) Tényleg nem írtam még soha bolgot, de remélem tetszeni fog. :)

Egy virágos rét kellős közepén álltam, melynek szépsége egyből magával ragadott. Sosem jártam még ezen a helyen, mégis annyira ismerősnek tűnt. Ahogy körbe néztem a tisztáson, az első, ami szembe tűnt, hogy szinte szabályos kör alakú, egy erdő vette körbe, telis-tele tölgy és bükk fákkal, néhol-néhol látni véltem egy-egy fenyőt is. Valahonnan a távolból vidám madárcsicsergést hallottam. Ahogy jobban szemügyre vettem a tisztást, az egészet gyönyörű virágok hada borította be. Nem igazán vagyok oda az édes virágillatért, de ahogy mélyen beszívtam a levegőt, elcsodálkoztam. A sok virág együttes illata egyáltalán nem volt émelyítő, hanem furcsán bódítóan hatott rám. A látvány és az illat együtt teljesen elvarázsolt. Lefeküdtem a fűbe, becsuktam a szemem és csak mélyeket lélegeztem. Földöntúli nyugalom árasztott el, éreztem, hogy itt senki és semmi nem zavarhat meg, ez a hely csak az enyém, a nyugalmam kicsiny tisztása. Nem tudom, hogy mióta feküdhettem ott, de nem is érdekelt...életemben először élveztem az egyedüllétet. Pedig ez nálam nagy szó, hiszen lételemem a pörgés. De most nem akartam semmi mást, csak ott feküdni. Aztán egyszer csak egy hangot hallottam, valaki megszólított: "-Nicole". De olyan volt, mintha kilóméterekről szólíntgatna valaki. Nem akartam kinyitni a szemem, nem akartam, hogy bárki is megzavarja ezt az idillt. Aztán egyre többször és egyre közelebbről hallottam, ahogy a nevemet mondják. Éreztem, ahogy egy hűvös fuvallat végig járja a rétet és megrezegteti a fák lombját, és beleborzongtam.
Kinyitottam a szemem és Dave, a menedzserem kedves arcával találtam magam szemben, miközben finoman rázogatta a vállamat, hogy felkeltsen. Gyorsan körbe néztem, még mindig a repülőn ültünk.
-Nicole, mindjárt megérkezünk-mondta ismét Dave.
Úgy látszik elaludtam a Los Angelesből Londonba tartó gépen.
-Fáradtnak tűnsz-szólalt meg ismét Dave.
-Igen, az is vagyok. De hát van is miért. Az utóbbi napokban nem aludtam túl sokat-mondtam.-Persze ezt egyáltalán nem bánom-tettem hozzá gyorsan Dave ijedt arcát látva. Nem akartam, hogy azt higgye, teljesen kimerültem. Apámmal így is hetek óta azon fáradoznak, hogy meggyőzzenek arról, hogy egy kis pihenőt tartsak.
-Talán rád férne pár hét pihenő-szólalt meg ismét, végig nézve rajtam.
-Nem, arról szó sem lehet-ráztam meg a fejem-még fiatal vagyok, bírnom kell. Csak egy kávéra van szükségem és már jól is leszek.
-Túl sok kávét iszol-mondta Dave.
Ezt már meg se hallotam, mert ekkor hirtelen oda lépett hozzám Kyle, a fodrászom és Rose, a sminkesem.
-Teljesen elaludtad a hajad-mért végig Kyle, majd neki állt, hogy gyorsan rendbe tegye a hajam, míg Rose elkezdte megigazítani a sminkem.
-Tök felesleges újra kisminkelned, amint oda érünk a stúdióba, úgyis új sminket kell feltenned. Még azt sem tudjuk, hogy Dan milyen ruhát választott nekem-mondtam egy kicsit idegesebben, mint ahogy akartam.
-Egyáltalán nem felesleges. Több, mint egy év után térsz vissza Angliába, valószínűleg a sajtó képviselői is ott lesznek a reptéren. Kifogástalanul kell kinézned-mondta Dave.
Nem szóltam semmit, hagytam, hogy végezzék a munkájukat, majd mikor végeztek, csak néztem ki a repülő ablakán és figyeltem, ahogy lassan landolunk, majd egy hirtelen mozdulattal a gép megállt. Kicsatoltam az övem és elindultam a kijárat felé. A géptől nem messze ott állt egy kocsi, ami elvisz minket a terminálig. Mielőtt beszálltam, ránéztem a reptérre...végre itthon vagyok, gondoltam magamban és ez boldoggá tett.